„Elmondta: szilárd meggyőződése, hogy „az EU-nak van jövője”, és elég meglátogatni egy katonai temetőt annak felismeréséhez, hogy mi az alternatíva Európa egyesítésére.” – Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, 2018. december 30. (Mandiner)
 

„A májusi, európai parlamenti választásokon a szavazók segíthetnek biztosítani, hogy az Európai Unió továbbra is a béke, a jólét és a biztonság projektje maradhasson.” – Angela Merkel német kancellár újévi beszéde, 2018. december. 31. (Bloomberg)

„Az esztendő minden évben megújul: az idő pedig mindig a régi marad. Vagy mondjuk így: az idő napról-napra, folytonosan a régi marad. Hiába kívánunk egymásnak boldog új esztendőt; úgyis tudjuk, hogy az sem boldog nem lesz, sem új. Ha egyszer az óember megújulna: akkor lenne boldog újesztendő; akkor következnének a boldog új idők. De az ember nem akar újulni.”
Kecskeméthy István református lelkész, teológiai tanár: Új idők. Megjelent: Kis tükör, 1932. január 2.

Talán alsós lehettem, amikor a bátyámmal a háborúról beszélgettünk. Arról, hogy milyen jó lehet harcolni és milyen elképesztően izgalmas balhé lehet. Csodálkoztam, amikor a bátyám azt mondta, hogy a háború éppen, hogy nem olyan nagy kaland, hanem a lehető legborzalmasabb dolog, amire az ember képes. Nem értettem, és ő elkezdett mesélni. Aztán jöttek a könyvélmények, majd évekkel később a teológia éveiben a horvátországi kirándulások a Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégiummal, az első és eddig utolsó alulról építkező, „világnézeti alapon” verbuvált egyetemi hallgatói közösséggel. Aztán a teológus kiszállások ugyanoda, beszélgetések ottani református lelkészekkel és gyülekezeti tagokkal. A látottak és hallottak sokkoló, irracionális tömege.

Ha ott, a legjobb módú volt szocialista országban ez megtörténhetett, akkor mikor jön el ismét Magyarországra? Mikor lesz megint háború? Olyan régóta van már béke. A történelemben idáig sosem volt tartósan béke egy földrészen sem. Évekkel később a délvidéki után a kárpátaljai magyarság is háborúban találta magát. Pontosabban: Ukrajnában épp csak véget ért a hadiállapot, de máig nem tudni, hogy pontosan hány kárpátaljai fiatal halt meg értelmetlenül. 2018 végén nem látni, hogyan pacifikálódhat Ukrajna keleti része.

A közelgő háború tudata évekig nyomasztott, és nem segített ezen az sem, hogy pár éve Spíró György is egy hamarosan minket elérő háborúról nyilatkozott. Legfeljebb annyiban, hogy kicsit fellélegezhettem: nem ment el az eszem teljesen, hisz’ más is latolgatja ennek az esélyeit.

A német kancellár újévi beszédében szerepel három szlogen: béke, prosperitás és biztonság. Tessék, a háromból kettő a háború ellentéte. Tegnap pedig az EB elnöke riogatott a múlt század két nagy háborújával, mondván ez az Európai Unió alternatívája, és slussz. De még csak nem is ez a két idézet, ami igazán nyugtalanító. Hanem a német kancellár beszédének az a része, amely a nacionalizmust jelöli meg a következő nagy háború okaként. Teljesen mindegy, az amerikai vagy az orosz elnöknek, esetleg mindkettőnek címezte-e ezt. A modern háborúknak nem volt sok közük a nacionalizmushoz. A nacionalizmus nem a kirobbantó okok, hanem a kommunikáció részét képezte. A gazdasági és politikai befolyás szerzése, vagy megtartása volt az, ami szerepet játszott, nem az ideológiák. Az ideológia volt a takaró, ami alatt az üzlet beindulhatott. De kiváltó ok semmiképpen nem.

Nagy Imre szobrának elszállítása apropóján az év vége egyik hot issue-ja lett a forradalom előtti élete (évtizedes cikksorozat: itt, itt és itt), és újra felerősödtek azok a hangok, melyek szerint mártírhalálával sem tette jóvá korábbi bűneit, de drámai hőssé mégis az tette őt, hogy az Egyesült Államok számára pillanatig sem volt kétséges: ideológiai alapon (demokrácia-export) nem nyújtanak segítséget, mert az ideológiánál is fontosabb a Szovjetunióval való béke. Annak pedig a jaltai megállapodás az alapja. Hazánk maradt Keleten, aki szabadságra vágyott, elment Nyugatra, aki meg itthon akart szabadságot, azt kivégezték, vagy meghurcolták (Nagy Imrénél maradva: hogyan is lehetne jóvá tenni az NKVD-s múltat, vagy a padláslesöprés irányítását? Ez utóbbihoz ld. tegnapi bejegyzésünket). A „népi bölcsesség” szerint: nem voltak olajmezőink, hogy ’56-ban segítettek volna rajtunk.

Mert a politikai hatalmak mögött gazdasági érdekcsoportok állnak, másképpen: a politikai vezetés elemi érdeke a legbefolyásosabb gazdasági érdekcsoportokkal való jó viszonyt fenntartani, mert a gazdasági jólét nem kezdi ki a politikai hatalmat. Ha pedig a politikai hatalom mégis háború felé kacsingatna, de a háború veszélyeztetné a gazdasági élet legnagyobb szereplőit – akik ezt sietnek is jelezni – akkor a politikai hatalomnak esze ágában sem lesz háborúba vezetni az országot, mert azzal saját sírját ásná meg.

Visszakanyarodva a német kancellár újévi beszédére: tegyük fel, hogy hazája, a kontinens vezető gazdasági, ezért első számú politikai hatalma bír a legpotensebb katonai titkosszolgálattal. Ha ennek az országnak az első embere és a vele szoros kapcsolatban álló Európai Bizottság elnöke két egymást követő napon háborúval riogat, akkor vagy fontos információkkal látták el őket egy készülő/eszkalálódó veszélyről, és ezzel adták tudtul, hogy tudnak a tervről; vagy az EU-t éppen hogy ők készülnek háborús pályára állítani (mindketten mandátumuk vége felé kullognak, ezért ez nem lenne reális), vagy egyszerűen csak olyan komoly világgazdasági gubanc van a háttérben, hogy így jelezték: nem éri meg az EU katonai bajszát huzigálni. Ez utóbbi mellett szólna még az is, amit ugyanebben  beszédben is bejelentett a német kancellár, mégpedig, hogy Németország tovább növeli a katonai kiadásait.

Akármi is legyen a háttérben, boldog új évet kívánnunk egymásnak ezek után felér egy cinikus arc-paskolással. Kecskeméthyvel szólva: „Hiába kívánunk egymásnak boldog új esztendőt; úgyis tudjuk, hogy az sem boldog nem lesz, sem új.” Isten óvjon minket, hogy akár a jelenlegi hazai közéleti megosztottságban, akár egy, a jelenleginél konszolidáltabb belpolitikai környezetben találjon minket a következő háború – vívják akár fegyverekkel, akár hackerekkel.

A harmadik idézet így fejeződött be 86 éve: „…rossz világot élünk, csúnya világot élünk, és ez igaz is; de nem kell elfelejteni, hogy amilyen az ember, olyan a világ. Ha mi jók és szépek volnánk, a világ is jó és szép volna. Erre természetesen azt mondja a kedves olvasó: mi egy csepp víz a tengerben? Mit újít a világon, ha én megújulok? Nagyon sokat, kedves olvasóm: mindent. Aki Jézusban megújul, arra nézve újjá lesz minden. Ez éppen az újjászületés nagy csodája. Mikor a rossz és csúfoló ember elmúlik, akkor azzal együtt elmúlik a rossz és csúf világ is… Az újjászületett ember nem is magán veszi észre elsősorban a nagy változást: hanem a környezetén: egyszercsak azt látja, hogy a felesége nem olyan házsártos, vagy a férje nem olyan durva, mint eddig; hogy a gyermekek szelídebbek, engedelmesebbek; hogy még az ajtó sem olyan nyikorogva nyílik, mint eddig; egyszóval azt látja, hogy „a régiek elmúltak, ímé mindenek megújultak”. Tessék ezt megpróbálni ez új esztendőben.”

Kecskeméthy István: Új idők, in: Beszéljünk nyíltan, válogatott írások, 199.o.
Koinónia, Kolozsvár, 2003.
válogatta és szerkesztette: Daray Erzsébet