A mélybe zuhant, és meghalt egy 16 éves magyarországi fiatal az erdélyi Torockó melletti Székely-kőn. A hatóságokat hétfőn délelőtt riasztotta az édesanya, aki együtt kirándult a fiával.

Meghalt egy 16 éves fiú a Székelykőn - 444.hu

 

Egy rövid hír volt ez a magyar médiában. Futó esemény, amelyre leginkább azok figyeltek fel, akik lakhelyük révén érintettnek érezték magukat. Aztán a sok hír között legördült az online oldalakon, elfogyott az aznapi szám a megyei napilapból. De ez a hír immár személyes történelemként, családi tragédiaként itt él közöttünk, ugyanis közülünk való volt az a fiú, akivel történt a baleset.

Szerettük őt, közülünk való volt. És tizenhat éves. Kortársai közül az egyetlen fiú, aki nem kikonfirmált az egyházból, hanem a konfirmációját követő ősztől részese lett az ifi csapatnak. Csendes, megbízható gyerek volt. Közöttünk élt, szemünk előtt nőtt fel. Az ő korosztálya nyitotta meg a gyülekezet előtt egy ifjúsági zenekar létrejöttét, s bár maga zongorázott, mégsem a zenélésben, hanem a technikai háttér biztosításában vállalt oroszlánrészt. Mikor be kellett azonosítani a gyülekezet előtt, hogy ki is volt az, aki tragikus hirtelenséggel távozott közülünk, csak ennyit mondtam: az a fiú, aki kivetítette mindig az ifjúsági énekeket az istentiszteleten. Hirtelen megteltek a szemek könnyel. Érezte a közösség a veszteséget.

Ott ült a család. Mindannyian Erdély szülöttei két nemzedékben. Szatmár és Székelyföld kálvinistái. A harmadik nemzedék, kinek vesztesége megelőzte az ősöket, már itt született. Ültek összetörten a padokban. Hiánytalanul. A könnyeit hullató édesanya, a sírását lenyelő édesapa, a máskor izgő-mozgó testvér tizenkét éves sápadtságában. Nagyanya, aki unokája halála óta nem tud megszólalni, a született úriember nagyapa, aki valahányszor rám emelte tekintetét, hullatni kezdte könnyeit, aztán a másik nagymama, a nagybátty családjával. Ültek mindannyian, s ki tudja mi járt a fejükben. Vigasztalásra vártak? Nem tudom. Vagy csak egyszerűen Isten közelében akartak lenni. Együtt. Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van nálad – mondta egykor Péter, a tanítvány.

És szólt az Ige a gyermekkorától vak ember gyógyításáról (Ján 9, 1-12), az okságra rákérdező tanítványokról és Jézus válaszáról. Nem az az oka, amit ti gondoltok, mondja Jézus. És átemeli a kérdést egy másik szintre. Célja van Istennek minden emberi élettel. Minden helyzettel.

Jó volt látni a gyülekezetet, a részvétet. Ahogy odaálltak némaságban a család mellé. Tudják, mindannyian érintettek vagyunk. Egy magyar, reménységgel teli életet vesztettünk. Közülünk valót. Jó volt látni a gyülekezetet. Isten népét, a könnyeket, a részvétet. Közösségként állt a gyülekezet. Sírjatok a sírókkal együttélésével. Isten népének reménységével. Mindenen túl jó volt látni, hogy mások vagyunk. Együtt vagyunk. A világ részvétlenségében – a temetkezési vállalat munkatársai egy részvétnyilvánító szót nem mondtak a családnak – mégiscsak megéljük a másságot. Ez a történet, az ügyintézés, melyben részt vettem, döbbentett rá a mai magyar valóságra, annak egy szeletére. Hogy ügyek, akták, tárgyak vannak, de hiányzik az ember. Az emberség. A másik helyzetébe való belehelyezkedés képessége. De lehet, hogy annak akarása. Bele kellene halni a más halálába, akár egy ilyen tragédiába? Mondom, hogy igen. Másképp nem megy. Lelkészként sem megy. Vannak könnyebb, vannak nehezebb esetek. Talán nem is a kor, a körülmény, hanem a belső érintettség rázza meg az embert. Egyik gyülekezeti tagunk, aki évekkel ezelőtt szintén gyermekét veszítette el, megindultan sírt és újra élte egykori veszteségét. Valami ilyesmit mondott: „azt nem lehet elmondani, azt a fájdalmat, ami akkor volt az emberben. Soha nem éreztem hasonlót sem”.

Valószínűleg képtelenek vagyunk átélni más fájdalmát. De részt venni benne lehetséges. Kötelesség. Krisztus-követés a fájdalomba.

De ennél is több. Bizonyságtétel életünkkel, szavainkkal a felfelé vezető útról. Azért történnek dolgok az életben, hogy nyilvánvalóvá váljon Isten dicsősége.

Azért adatik érintettség, hogy újra gondoljuk néha létünk értelmét. Nem a különleges történetekben, hanem azokban, amelyek a mieink.

Hozzászólások