Bogárdi Szabó István javasolta a „solus Christus” („egyedül csak Krisztus”) református alapelvének másfajta megfogalmazását. A „semper Christus” („mindig Krisztus”) kifejezés a püspök szerint alkalmasabb arra, hogy mások helyett a magunk megújításán munkálkodjunk, valamint hogy ne a régieket vádoljuk, rájuk mutogassunk, hiszen számunkra éppen most adódik a Krisztus-követés feladata.

Református-katolikus párbeszéd – magyarkurir.hu

Méreteiben nem, de lényegét tekintve a reformáció jubileumi évének talán két legfontosabb eseményére került sor a közelmúltban: egy református-evangélikus, illetve református katolikus nyilvános diskurzusra.
A megtörténés ténye fontos. A kíváncsi teológus számára elmaradt ugyan a vita, ami csemege lehetett volna, ha nem is kényes kérdésekben, mint pl. az úrvacsoratan, sákramentumok lényege stb., de újszerűen hatott, hogy egymás megfelelésének igyekezetében mégiscsak előkerültek finoman elrejtve a megbeszélendő lényegek. A félelem hallgatását törte meg a kulturált elmondani akarás.

Elmondani saját magunkat. Ennek különlegessége, ahogyan újra kell tanulni egy nyelvet, egy közeledési és közlési módot: a kulturált vitatkozásét.
Elfelejtettük. A történelem – ahogyan Szabó István püspök mondta – a harminc éves békét lezáró Vesztfáliai békét követően bezárta az egyházakat a maga „kapszulájába”, ahonnan kibeszélni lehetséges volt, de egymással beszélgetni már nem. A modern kor kihívásában kell szembesülni az elhallgatás lehetetlenségével. Ez a fajta beszélgetés ellenszere lehet a közéletben elhatalmasodó monologizálásnak.
A teológiai beszélgetés izgalma éppen a finomságok artikulálásában tapintható ki. A nagy igazságok kőtömbjei csak a területet jelölik, az átjárás, illetve annak lehetőségét ez a nyitottság jelenti.
Félévezred után derül ki, hogy a befagyott vagy befagyasztott igazságigény nem múlt el csak elodázódott egy olyan nemzedékre, amelyben a felekezeti dogmatikai alapállások messzire kerültek egymástól. Ezért lehet izgalmas egy –egy diskurzus, ha van nyitottság és türelem az odahallgatásra.
Az első századokban, a nagy egyetemes zsinatok idején a keresztyénség üldöztetésében, később elfogadottságában tudott teológiai cizelláltságokra erőt szánni. A ma helyzete sem rosszabb.
A megújuláshoz, illetve a keresztyénség dinamizálásához pedig fontos ennek a belső erőtérnek a léte, igénye. A jó értelemben vett forrongása. Ha ez van, igény teremtődik az Isten-ember, világ-Isten országa, evilági lét-üdvösség feszültségének felvetéseire is.
Én a teológus létet épp ebben a feszültségben tartom izgalmasnak és élvezetesnek. S ha a teológus lét izgalmas, akkor a teológia által felvetett kérdések megválaszolása is izgalmassá tud válni. Örömmé.
Erre pedig nagy szükség lenne a keresztyén létben.
 

Hozzászólások