Ne csak ez az egy nap, hanem minden nap legyen nőnap az évben, ezt kérik a Híradónk által megkérdezett nők. Március 8-án tartják a Nemzetközi Nőnapot. A virágboltokban nőtt a forgalom, és édességből is több fogyott a megszokottnál.

Éljenek a nők! – Szombathelyi Televízió

Egy csomó nő közt telt napom március 8-án. Először nem is tdatosult bennem, hogy nőnap van, de nem lehetett nem észre venni. Az utcán férfiak egyforma ajándékokkal teli zacskókkal loholtak, fiatal lányok egy-egy szál virággal a kezükben andalogtak, s egy édesanya, miközben bezsupálta gyerekét az autóba, kezében egy kenyérvágó rácsot tartott. Az a praktikus fajta, amiben lehull a morzsa a rácsok alá, s ami vágni tulajdonképppen teljesen alkalmatlan. A konferencián vacsorára a konyháról apró szív alakú csokit kaptunk, nőnapi figyelmességként. „Megdöbbentő, hogy tud túlélni egy ilyen kommunista ünnep”, jegyezte meg a velem szemközt ülő asztaltársam.

Többnyire nincs sok tartalom a nőnapi ünneplés mögött. A férfiak igyekeznek teljesíteni ajándékozási kötelezettségüket, mert félnek attól, hogy a körülöttük élő nők megsértődnek. Amire ugye van esély, mert másrészről meg sokan szeretik is ünnepeltetni magukat, és minden lehetséges alkalmat örömmel kihasználnak. Azt is tudom, hogy munkahelyi közösségekben sok helyütt nemcsak kényszerű szent kötelezettségről van szó, de italozós ünneplésről is egyes férfiak nem titkolt elragadtatására. A nőnap a Kádár-rendszer tipikus pótlék-örömforrása volt, a nagy állami ünnepek sótlan morózussága helyett ez a nap levetette minden ideológiai hátterét, s ennélfogva nem ütközött tabukba. Miután a főnök elmondta köszöntő beszédét, s minden hölgydolgozó megkapta ajándékát, a mosolyok görcsbe merevedtek. Ám akkor jöhettek a viccek, s a zavar feloldódott. Az alkohol lassanként éreztette hatását, már a sikamlós viccek sem csaltak pírt a dolgozók arcára.

Hogy milyen messze került az ideológiai hátterétől a nőnap, jól mutatja, a virágszálon kívül mivel ajándékozták meg ilyenkor a nőket. A kenyérvágó rács mintájára kaphattak még fonott kenyérkosarat, edényalátétet, sőt díszes fakanalat is. Clara Zetkin – ha látja ezt - nyilván a főnökre borította volna pezsgőstül, borkorcsolyástúl és szekfűstül az asztalt. Amikor 1911-ben először megtartotta a nemzetközi nőnapot, azért tette, hogy felhívja a világ figyelmét a nők munkához való jogára. Persze, ha Zetkin asszonyság itt járt volna a Kádár-rendszerben egy „jó” kis nőnapi munkahelyi bulin, és történetesen a főnökre borította volna mérgében az asztalt, akkor a főnök okkal-joggal mondhatta volna: „Clara drágám! Igyál te is! Vagy nem kaptátok meg ti nők a munkát? Ez az iruló-piruló bukéta, az én kedves női beosztottaim mind dolgozó nők. Joguk van a karrierhez, sőt kötelességük is. Bizonyára örülnek, hogy otthoni munkájukat megkönnyítendő kedveskedünk nekik néminemű konyhai felszereléssel. Hadd élvezzék azt a bizonyos második műszakot.” Hogy Clara drága mit replikázna erre, elképzelni sem merem, de bizonyára a buzgó hölgykoszorú megkínálná pogácsával és pezsgővel.

Ha ma idejönne a kemény nőharcos, vajon kire borítaná rá az asztalt, amikor a bevásárlóközpontban, a kasszánál elgyötört arccal dolgozó eladónőt meglátná? Mert a kialvatlan arcú boltos, aki úgy húzza az árut a kódleolvasó előtt, mint egy gyári szalag mellett, még kénytelen egy-egy szál virágot is kihúzgálni a háta mögötti vázából a női vásárlóknak. Ha az eladónő vásárol valami kenyeret, tejet aznapra, kaphat-e egy szál rózsát maga is a cégtől? Vagy az csak a külső vásárlóknak jut?

Nem kívánom azt, hogy minden nap legyen nőnap. Bevallom, még azt se szeretném, ha minden nap kapnék egy szál virágot. A szál virágnak is megvan a helye és ideje, amikor valóban tartalom és szeretet van mögötte. De tudjuk, minden megcímkézett nap lehetőség a propagandára. Miközben teljes egyenjogúsítás a jelszó, éppen a nőnapi köszöntők és méltatások hívják fel a nők és férfiak közötti különbségre a figyelmet. A nő más, de dolgozhasson és kereshessen férfiként. Ne kérjék, hogy kibogozzam utó-nőnapi ajándékként az ellentmondásokat! De gondolom, hogy nekem nem is járna virág. Zetkini viszonylatban semmiképp. Aki azt mondja, hogy bizony nő vagyok, úgyhogy legyetek kedvesek hagyni, hogy nő létemre nőként éljek és nyugodtan nevelhessem gyerekeimet – na ez aztán nem érdemel nőnapi virágot. Csak Clara asszonyos ejnye-bejnyét, meg ijesztő statisztikákat, ahol kiderül, hogy eretnek kijelentésemmel veszélyeztetem a hazai GDP-től kezdve az uniós elvárásokig, a teljes foglalkoztatottság Kánaánjának elképzeléséig sok mindent, tán még a világbékét is. Még jó, hogy a családom úgy gondolja, megteszem én virág helyett (óh, virágnév!,néha még ez is jól jön).

Végezetül: így négyszemközt mondjam most el az igazat? (Ha Clara asszonyságunk nem hallja...) Igazság az, hogy nem hiányzik a rácsos kenyérvágó deszka. Sőt, a nőnapozás sem. Inkább tartanék egy évben 365 embernapot. Isten teremtette emberek napját. Akkor aztán minden este megkérdezném magamtól, élhetünk-e még mindig a teremtettségünk adta különbözőségünk nagy lehetőségei szerint? Férfiként és nőként. Nem egyenlőként. - Egymás kiegészítőiként!

Hozzászólások