Ave Savaria!- hangzott el idén először és valószínűleg nem utoljára. Szombathely 2000 éves múltat ünnepel. Indul a három napos időutazás.

Elstartolt a 2013-as Savaria Történelmi Karnevál – Alpokalja-Online

Római saruk csattognak az utcán, a régi római kövek fölött. Egy városban, ahol az ásó gyakran feldob valami régi cserepet, csontokat, több ezer éves emlékeket. Az egykori Savaria helyén, Szombathelyen augusztusban minden évben újra csattognak a saruk.

A Karnevál az amúgy zárkózottan szórakozó szombathelyieket is kicsalogatja. Pedig idén is „hozta formáját”: volt nagy meleg, eső, felhős ég, pötyörgés, mindenféle, ám az eső sem ijeszt meg gólyalábas csepűrágókat az utcai játéktól. A Savaria Karnevál a „panem et circenses” kategóriájába tartozik, mert bár a kenyér, azaz az étel nem ingyen van, de a szórakozások jó része igen. Szombathelyre, általában a nyugati határvidékre alaposan ráfér ez a fajta vidám szabadság, hiszen a mai napig az elzártság súlyos terhét hurcolja magával.

A rengeteg program és a különleges hangulat mellett ez évben is eljöttek azok, akiket általában meg szoktak hívni az eseményre, a karneváli színház ismét pajzán darabbal mutatkozott be, és volt többször is felvonulás ostorcsattogással, zászlódobálással és puskadurrogtatással. A történelmi hagyományőrzők, elsősorban az úgynevezett „honfoglalók”, azaz a magyar első évezredbeli hagyományokat életre keltő csoportok azzal a méltósággal vonultak fel, mint akik nem csak jelmezbe bújtak, de meg is élik a felvállalt más-lét minden oldalát. A jurta-szállást, a sarat, az esőt, az állatok gondját-baját. Légiósok és gladiátorok, középkori török és magyar harcosok között aztán nevetségesen és minden gátlás nélkül vonultak nagymama-korú hastáncos nők. Fonnyadt hasuk bágyadtan lógott, ezen már a hastánc sem segít. De rengeteg gyerek is részt vett a menetben, szemet gyönyörködtető, felemelő produkciókkal. A reneszánsz Itáliát megidéző zászlóforgatók, vagy a dobokkal, hangszerekkel érkező zenekarok tagjai.

A Savaria Karnevál amúgy már nevében is jelzi, hogy az egykori római múlt felidézésével kíván élményt nyújtani. Tudjuk, hogy a pénz, a lehetőségek sok esetben nem engedik meg a koncepciók alkalmazását. Ám nekem idén is úgy tűnt, Szombathely még mindig nem ismeri az egykori Savariát. Az izgalmas, regényes pannóniai múltnak néhány momentumát felmutatja, és elfeledkezik azokról, amiket máskor oly igen sulykol. A légió felvonult. Számos római polgár is integetett. Jó néhány babérkoszorús fő is megjelent, ezek nagy része császárnak öltözött. Hogy melyikőjük éppen melyik római császárnak, azt most ne is firtassuk. Isis papjai körbehordozták Isis szobrát, előttük egy Anubisnak öltözött úr. A nemrég újonnan épített Isis-szentély ezt még talán indokolttá is tehetné. Azonban megint elfeledkeztek Savaria késői utódai az ókeresztyén múltról, jóllehet a Pannoniai városok közül Szombathely ebből a szempontból kiemelkedő szerepet tölt be. A később a római egyház által szentté avatott Quirinus ókeresztyén püspök valószínűleg 303-ban e városban lelte halálát. A Diocletianus császár idején zajló keresztyén-üldözéseknek vált áldozatává a mai Horvátország területén született Kvirin, aki többszörösen is elutasította hitének megtagadását. Azért került Savariába, hogy meghaljon. Malomkővel a nyakában a Perint nevű patakba vetették. Az Óperint utcai hídon (mert ez a város már az Óperenciával határos) anakronisztikus plasztika emlékezik meg róla, már amennyiben az anakronisztikus szót a kortévesztő jelentésében használjuk, hiszen a híd korlátján a mintegy véletlenül otthagyott mucétum nem biztos hogy egy ókeresztyén számára bármit is jelentett volna.

Quriniusnál is fontosabb Martinus, azaz a szentté avatott Márton püspök életútja, aki a városban született, sőt, élete során vissza is tért, míg végül Galliában nem telepedett le. A Márton-legenda helyben ötvöződik a népi legenda, a katolikus szent-tisztelet túlzásaival, és mindez összekapcsolódik azzal a városi elképzeléssel, hogy az egyházi turizmust erősíteni kell. Szombathely az utóbbi időben több olyan emlékhelyet kapott, amellyel nem fog bevonulni a művészettörténet nagykönyvébe. A Szent Márton utcában található rozsdás randaság történelmietlen módon eleveníti fel az egykori római katonát, aki odaajándékozza köpenyét a koldusnak. A nagyméretű szoborszerűség mai püspöki öltözetben képzeli el Mártont, aki a legenda szerint akkor még nemhogy püspök nem volt, de még meg sem keresztelkedett. Novemberben aztán jön  a libás történet, ami valószínűleg a középkori népi fantázia szüleménye, de az őszi libavágás és a Márton-nap kapcsolódási pontot nyújt. (Most már csak élő liba kellene, mert az kizárólag a Metróban terem.)  Miközben a város sorban nyeleti le a Márton-emlékhelyek békáit a békás (bocsánat!) békés lakossággal, addig a karneváli felvonuláson tökéletesen elfeledkezik az egykori ókeresztyén múltról.

Mindez csak akkor jutott eszembe, amikor már másodszorra végigálltuk a felvonulást, és megrökönyödve néztem végig az apácaruhába bújt, farmeros nők seregletét közvetlenül a lovagok után. A hölgyek közül az egyik különösen elemében volt, és miközben az imádság gesztusait utánozta a csapat, ő obszcén jeleket mutatott kezével. Nem vagyok érintett a kérdésben, nem vagyok katolikus. Mégis undort éreztem. Tiszteletreméltó tisztaságigényt gúnyolva önmagát minősíti az ember, mégis a köpködés odafröccsen arra is, akit nem illetne. Hol van a tisztelet a másik iránt? A tolerancia belefúl a keresztyén-gyűlöletbe? Az obszcenitás megengedhető, ha az egyházak gyalázásáról van szó?

Egy bizonyos. A magát általában katolikusként minősítő Szombathely ismét megszégyenült. Talán rozsdás szobrok helyett tiszta, szép emberi beszédre lenne szükség. Isten dicsőségét nem a szobrok száma fogja megmutatni, hanem az emberekből – keresztyénekből sugárzó hit és szeretet. Gágoghatnak a tour-i libák, Savaria azért csak pogány, még mindig.

Hozzászólások