Jogszabály írja elő – nagyon helyesen –, hogy diplomát csak az kaphat, akinek valamilyen világnyelven van egy középfokú nyelvvizsgája. A jó szándék azonban visszájára fordult, mert a várt eredmény nem a tömeges sikeres nyelvvizsga, hanem a diploma nélküli, főiskolát, egyetemet végzett diákok sokasága lett.
Az idegennyelv-oktatás buktatói – Magyar Idők

A Magyar Idők, így a tanév, és a vizsgaidőszak befejeztével ismét rácsodálkozik arra, miért akad meg évente nyolc-kilencezer diák diplomájának megszerzése a szükséges középfokú nyelvvizsgák hiányában. Miközben arról van szó, hogy néhány egyetemi felvételihez már alapkövetelmény lesz a két nyelvvizsga, addig egy nagyobb településnyi diák toporog egy helyben.

Sajnálatos lenne, ha e tendenciák miatt eltörölnék a nyelvvizsga-kötelezettséget. Sajnálatos, mert akkor az új diplomások nagy része a kényszer nélkül gyakorlatilag kiesne a világ fejlődésének vérkeringéséből. Azok, akikben amúgy is ott van az igény a tájékozódásra, a széles körű tudományos ismeretekre, a szakmájukban való elmélyülésre, nyilvánvalóan a nyelvvizsga-kényszer nélkül is képeznék magukat idegen nyelveken, és itt elsősorban a világ és a tudomány legfőbb nyelveire gondolunk. Ez még olyan tudományágakra is igaz, ahol látszólag nincs szükség világnyelvek ismeretére, hiszen a kitekintés, a nagy összefüggések ismerete csak úgy képzelhető el, ha az adott terület ismerője rálát a külföldi kutatásokra, idegen nyelven megjelent publikációkra. Sőt, az igazán fontos követelmény az lenne, hogy a diplomázó a maga szakterületén idegen nyelven teljes biztonsággal tudjon tájékozódni, illetve számot adni ismereteiről. Ez nyilván sokaknál természetes módon megvalósul, egy valamire való fogorvos angol és német nyelven is el tudja magyarázni betegeinek, milyen kezeléseket végez, illetve mire van szükség.

A belső igény illetve a szükségesség, egy bizonyos nívó biztosításához elengedhetetlen követelmények közötti eltérés oka azért - valljuk be - egyenes következménye egyrészt a társadalmi közhelynek, hogy „kell a papír”, másrészt néha valóban „kell a  papír” akkor is, ha a diák szíve-lelke nem kívánja, de a kívánt munkahely betöltéséhez muszáj megszereznie a diplomát. Ne legyünk naivak, a diploma még nem egyenlő a „tudós” és „értelmiségi” szemléletű szellemiséggel. Soha nem felejtem el a következő párbeszédet az ELTE bölcsészkarán: „Ismered a Kis Paszkált?” „Nem, én a Blaise Pascalt ismerem.” „Ja, őt meg én nem ismerem.”

Érdekes az a kérdés, miért olyan nagy ördöngösség a nyelvvizsga letétele sokak számára. Húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor még az a híres Rigó utca volt az egyetlen vizsgahely, recsegő magnófelvételek alapján kellett számot adni arról, hallás után mennyit ért a magyar. Akkoriban a vizsga eredményessége túlnyomó részben a nyelvtani jártasságtól függött, olyan igeidők ismeretére volt szükség, ami már az anyanyelvi beszélőnek sem mindig megy. Ma a nyelvvizsgák lényegesen korszerűbbek, és elsősorban a szövegértési és kommunikációs ismeretekre kíváncsiak. A vizsgázók élő, megjelent szövegeket kapnak az írásbeli vizsgán, a kommunikációs témák pedig nem műveltségi, vagy irodalmi jellegűek, hanem a mindennapi élettel kapcsolatosak. Ennek a korszerűbb vizsgarendszernek van egy rendkívül jó oldala: valóban azt jutalmazza, ha valaki el tud igazodni egy idegen nyelvvel az adott nyelvi közegben, képes elolvasni egy jó kis magazin cikkét, értelmezni tudja, el tud beszélgetni normális köznapi témákról. Ugyanakkor a nehézséget az jelenti, hogy szinte megfoghatatlan, mivel is készüljön a diák. Nem lehet felkészülni rá, mint nem is olyan régen még a KRESZ-vizsgára, ahol – már bocsánat – de betanultuk a kérdésekre a válaszokat. A nyelvvizsgán (ma már a KRESZ-vizsgán is) tudni kell. A kérdés az, hol készülhet fel a diák, a nyelvtanuló olyan jól, hogy biztonsággal kommunikáljon egy idegen nyelven. Óriási szakadék van itt az iskolai tanítás és a valóság között. Úgy végig tudnak járni gyerekek nyolc évfolyam általános iskolát, hogy az Es schneit, es schneit… című német gyermekdalocskán kívül német-órán egyebeket németül nem sajátítanak el. Közben pedig felkészült pedagógusok tudnák tanítani a gyerekeket, különösen a középiskolába érve lenne jó, ha már egy olyan alapozást kapna tudásuk, amire aztán a kommunikációs készségekre alapuló képzést rá lehetne építeni. De van, akinél nem lehet, mert a gimnáziumba érve újra az alapoknál kell kezdeni, és megkezdődhet újra egy nyűgös, lassú tanulási folyamat.
Ilyenkor azért megkérdeznék néhány fiatalt, nem érzett-e még soha késztetést, hogy idegennyelvű videókat nézzen, persze némileg értelmeseket. Olyan mértékig nyitottá teszi az internet a nyelvtanulás lehetőségeit, amit annak idején a Rigó utcai korszakban legszebb álmainkban sem képzelhettünk. Ma az ember kiválaszt egy számára kedves nyelvet, és az oktató videók sokaságát, illetve digitálisan feltett nyelvtankönyveket, kitűnő anyagokat, nyelvtani táblázatokat, feladatlapokat és játékokat találhat. Olyan videókat lehet találni, ahol a képanyag és a tanított lexikális anyag összekapcsolódik, ennél gyorsabb tanulási mód nem létezik. Filmeket lehet végignézni, felirattal és anélkül. Beszélgetni, chatelni lehet idegen nyelven. Most mondjam azt, hogy annak idején, amikor még az orosz termünk felett nagy betűkkel a Szojuz felirat állt, örültünk, ha kaphattunk egy levelezőpajtáshoz elvezető levélcímet, és hosszas munkával havonta megfogalmaztunk valami kis levelecskét? (Az én Liliána levelezőtársam valahol Csernobil környékén… Vajon mi lett vele, miután tizenhét éves fejjel megházasodott, katonaférje lett, s gyereke született?) A nyelvvizsga-bukta kérdését nem is annyira a diploma előtt álló, s ott megtorpanó diákok felől közelíteném hát meg, hanem sokkal inkább a nyelvtanítás eredménytelenségét lenne érdemes komolyan megvizsgálni, már nem először és nem utoljára.
Azért diplomán innen és diplomán túl van egy sokkal fontosabb vetülete is az idegen nyelvekhez való viszonyunknak. Az az ember, aki jól tud kommunikálni egy idegen nyelven, nem érzi elveszettnek magát: olyannyira sosem, mint az, aki egy rokon nyelvek nélküli gyönyörű anyanyelv mellett talán még latinul sem tanult soha.  Az a bizonytalanság, ami az idegen nyelvek ismeretében elfogja az embert, félelemet és bizonytalanságot szül. Egy nemzet, amelyik nem beszél világnyelveken, önbizalomhiányos és kishitű lesz.
És most engedtessék meg, hogy egy aprócska történetet elmeséljek, a régi-régi Rigó utcai korszakból egy talpraesett angol tanárnőről. A gimnáziumi osztályomban csak lányok tanultunk, szám szerint negyvenen. Szombathelyi osztálykirándulásunk alkalmával Vépen szálltunk meg. Akkor a kastély azoknak az Afrikából és a Közel-Keletről származó fiatalembereknek adott otthont, akik egy-két évig magyarul tanultak, mielőtt folytatták volna tanulmányaikat magyar oktatási intézményekben. Az arab fiúk diszkót rendeztek Vépen a jövetelünkkor. Nagy érdeklődést nem mutattunk irántuk, de vérmérsékletüknek megfelelően elég rámenősek voltak, így amikor a tanári felügyelettel lezavart diszkónak végeszakadt, nem adták fel. Éjjel arra ébredtünk, hogy az ablakpárkányon végigegyensúlyozva dörömböltek az ablakon, hogy engedjük őket be, illetve randalíroztak a folyosón, és próbáltak bejutni a szobáinkba. Két férfikísérőnk bizonyos mennyiségű szeszes ital elfogyasztásának köszönhetően édesdeden aludták végig a dörömbölést, és a zűrzavart egyedül angol szakos osztályfőnöknőnk hallgatta egyre nagyobb aggodalommal. Mi lányok csöndben sápítoztunk és riadoztunk, ahogyan csitri lányok szokták, ám a helyzet egyre tűrhetetlenebbé vált. Erre tanárnőnk, Zsuzsa néni pongyolában kiállt a folyosóra, és az amúgy rendkívül csöndes, disztingvált hölgy elkiáltotta magát angolul. Befelé a szobákba! - üvöltött a megvadult fiatalemberekre, mire azok azonnal megjuhászodtak, és eltakarodtak.

Hozzászólások