Az idei nevezést megújított formában nyújtotta be három kontinens hét országa: Argentína, Belgium, Franciaország, India, Japán, Németország és Svájc. Az indítvány azt hangsúlyozta, hogy Le Corbusier munkássága “a modernitás globalizálódásának tanújele”.
A világörökség része lett Le Corbusier munkássága – Hirado.hu

A modern építészet azért észrevétlenül mindig is hatott, a betonmonstrumokra, a tömbházakra mindenképp, néhány különlegesebb középületnél pedig átgondoltatta velünk azokat a viszonyokat, amelyeket addig gondoltunk az épületekről, a lakóházakról, az épületek környezetéről, és a természetről, a növényzetről, amely a modernitásban helyet kapott a tetőtéren, vagy akár oszlopok és emeletek záróelemévé vált. Az új viszonyulások nem minden esetben bizonyultak kellemesnek és élhetőnek. Hiába a szép forma, ha a beton hűvös és otthontalan. Hiába a szín, ha minden rideg és taszító. Hiába a tökéletes épület, ha soha nem válhat meghitt otthonná.

A posztmodern végül úgy tudott átlépni a régi építészeti elképzeléseken, hogy a megálmodott épületek azt a látszatot keltik, rájuk a fizika szabályai nem érvényesek. A terek eredeti funkciójuktól megfosztva, szövevényessé és rejtélyessé válnak, megjelenítődik általuk az orientációvesztett posztmodern ember létfélelme, a biztos tudatának elvesztése, a káosz közönyös elfogadása.
Ha úgy gondolnánk, messze áll ez tőlünk, nem kell mást tenni, mint felkeresni egy plázát: amíg bolyongunk a folyosón, rátalálunk egy tavacskára, mellette kávézó székei, asztalai (de hol van maga a kávéház?). Feltekintve úgy vesszük ki, mintha a mozgólépcső épp a tavacskába tartana: nos; ez a köznapi találkozás a posztmodern építészettel, mint ahogy az átlátszó kapszulaként mozgó liftek ugyanezt fejezik ki: a belső tér soha nem pontosan az, amit gondoltunk róla.
Számomra a posztmodern építészet egyik legvisszafogottabb és szimpatikusabb példája a berlini szövetségi kancellária székhelye. Az oszlopok és üvegfelületek játéka szinte megfoghatatlanná teszik. Mintha mindenünnen nyitva állna, az épület, ami egy óriási nyitott ablak, ablak a világra, ablak az emberekre, egy publikus és nyitott politikai döntéshozói székhelye. Színes, fényes előtere szinte átlátszónak, transzparensnek láttatja. Mennyire szimbolikus ez egy demokratikus intézmény legfőbb hivatali székhelye esetében!
Ám visszatérve a modernre és Le Corbusier-re: a svájci építész épületeit a világörökség részévé nyilvánították nemrég. Ezek az épületek még ma is lakottak. A stuttgarti házakban megmaradt az az érdekes színvilág, amit a festőként is alkotó Le Corbusier megálmodott. A tetőtéren dús növényzet, kellemes terasz várja a lakókat. Az egykor újszerű épület bizonyított. Ez nem mondható el minden építészeti újításról és művészeti alkotásként számon tartott épületről. Mert egy épületet nem elég felhúzni, megcsinálni, megalkotni. Fenn is kell tartani. Ám ha az épület fenntartása olyan különös és rendszeres gondot igényel, ami óriási anyagi terheket ró az épület gazdájára, az komoly kérdéseket vet fel a fenntarthatóság szempontjából.
Jelenleg egy Bauhaus-épületben lakunk. A vidéki város egyik legszebb Bauhaus-házáról van szó, amely ma is modern egyszerű, arányos formáival. És noha alapos felújításra szorulna, élhető, kellemes épület. Letisztultsága, amely rokon a 20. század első felének modern építészeti irányzataival, egyszerre elegáns és puritán. Érdekes módon nagyon közel áll mindahhoz, amit üzenni szeretnénk a világnak, arról, hogy ne a burjánzó díszek, a cifra díszletek határozzák meg életünket, hanem a lényeg.