Heves szóváltások, dulakodás, Hitler-bajusz a plakátokon, rágalmazás, fenyegetés, uszító feliratok. Értelmes beszélgetések, viták sehol. Így dübörög a választási kampány nálunk. Hogyan hat mindez ránk, választókra? Számít, hogy a meggyőzésünk érdekében milyen eszközöket vetnek be a pártok? Vagy már úgyis (épp emiatt) közönyösek vagyunk?

A jó és a gonosz harca?! – Választási kampány 2014 - nlcafe.hu


Nem szeretem a kampányt, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ilyenkor mutatja meg magát a demokrácia csúnya arca.  Néhány pontban összefoglalva ezekről a kevésbé tetszetős arcvonásokról írok az alábbiakban. Ugyanakkor már most le kell szögeznem: ez nem demokráciaellenes beszéd. Attól még szerethetjük a demokráciát, ha ugyanakkor megállapítjuk: ez a rendszer sem lehet tökéletes. Különösen a kampány felerősíthet olyan magatartásformákat is, amelyektől amúgy minden „normális” ember viszolyog. Ha úgy tetszik, ez a poszt a demokrácia egyes jelenségeinek lélektani bírálata.

A demokráciában a hatalmat a szavazatok alapozzák meg. Ez természetesen vezet a pártok versenyéhez: az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja. Csakhogy ez a verseny egészen sajátos, hiszen az elmúlt négy év rendkívül összetett, sokszor átláthatatlan folyamatait kell megítélni. Ha a tényeknek lenne egyértelmű üzenete, ha tehát lenne valamiféle objektív mérce, akkor az ebben a versenyben elért helyezés is puszta méréstechnikai üggyé válna. Csakhogy nincs ilyen mérce. Értelmezések vannak. Ráadásul a múltértelmezések versenyébe szinte mindenki be van vonva, az akadémikustól a funkcionális analfabétáig. S a verseny bonyolultságát csak fokozza, hogy közben az ítélet tárgyai, a pártok sem passzívak, hanem soha nem látott aktivitással tesznek kísérletet arra, hogy a róluk alkotandó szavazói ítéletet befolyásolják. Ez egy tisztán racionális szempontból akár abszurdnak is nevezhető küzdelem, amelyben hirtelen mindenki, mindenféle kompetenciától függetlenül szakértővé és zsűritaggá válik, arra az ugyancsak abszurd feltételezésre alapozva, hogy a többségnek feltétlenül igaza van. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. S a felfokozott, és helyenként már-már pszichotikus küzdelem a nyilvánosság különböző rétegeiben az aktivitásoknak egészen széles és kaotikus skáláját nyitja meg. 

-  Érzelmi viszonyok. Miután mindenki szavazhat, s miután rendkívül bonyolult ügyek megítéléséről is szó van, s miután majdnem mindegy, hogy egy-egy párt milyen érvekkel győzi meg a szavazót (törvénytelenségről most nem beszélek), tág tere nyílik az érzelmi motivációknak. A szavazatokért folytatott versenyben határozottan tetten érhető egyfajta irracionális mozzanat, amely amúgy kifejezetten ellentmond a demokrácia ideáltipikusan racionalista modelljének, hiszen az a tisztán racionális értékválasztásra képes, érett és felnőtt személyiség feltételezésén alapul. A szavazás igen nagy részben érzelmi kérdés, amelyet utólag racionális érvekkel támasztunk alá. A kampány felhevült jellegét alapvetően ez az érzelmi kitettség határozza meg.

- Fordított erkölcsi világrend. Igenis létezik egy nagyon erős és egyetemes erkölcsi világrend, amely abban mutatkozik meg, hogy az ember természettől fogva elítéli a „rosszat” és jutalmazza a „jót”, jelentsen a „jó” és a „rossz” bármit is.  Létrejön tehát egy moralizáló kényszerpálya, amely szükségszerűen arra irányul, hogy a küzdő csoportokat „jókra” és „rosszakra” ossza.  Miközben, ne feledjük, emberekről beszélünk. Nincsenek tisztán „jó” és „rossz” erkölcsi képletek, se egyénekben, se csoportokban. Az erkölcsi világrendnek ez a fordított működése alkalmas arra, hogy az általános gondolkodást előítéletektől motivált erkölcsi sematizmusokra redukálja.

-  A „rossz” mint csoportképző erő. A 2. pontban leírtak alapján a cél értelemszerűen az ellenfél erkölcsi elégtelenségének a kimutatása és bemutatása.  Be kell mutatni, hogy a másik erkölcsileg „rossz”. Ez az egyik leghatalmasabb, leghatékonyabb, de egyben legkártékonyabb csoportképző erő: a másikban lévő rossz közös elítélése komoly identitásalkotó tényező. A nyilvános megkövezés, mint tudjuk, régi alapséma, boldogító „mi tudat”, amelynek az alapja a másik rosszasága feletti önfeledt és reflektálatlan öröm, a saját „jóságba” vetett hit fenntartása, valamint az önvizsgálat alóli jogos felmentés felszabadító érzete.

- Az önkritika hiánya. Hárítás. Miután a pártok egymással szemben határozzák meg magukat, s egymáshoz mérve igazolják önmagukat, az önkritika gesztusa a rendszer logikájából következően szinte lehetetlenné válik. Az önkritika a dilettantizmus és az erőtlenség jele. De régi történet ez. A hárításnak, mint az önigazolás alapeszközének történetéé. „Az ember így felelt: az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor az Úristen azt kérdezte az asszonytól: mit tettél? Az asszony így felelt: a kígyó szedett rá, azért ettem.”

- A méltányosság hiánya. A politikai ellenfelet nem szabad megérteni, hiszen a saját identitást éppen a másiktól való különbözőség alapozza meg. Az egyet nem értés „kötelező”, az egyetértés, vagy netán az ellenfél empatikus megértése a nyilvánosság előtt egyenlő az önmegsemmisítéssel, hiszen éppen a másiktól való különbözőséget szünteti meg. A másiktól való különbözőség minden párt létének az alapja.

- Drámajáték. A versenyt dramatizálni kell, s a „jó” és „rossz” küzdelmét úgy kell bemutatni, mint valami apokaliptikus végjátékot egyenest a Jelenések Könyvéből. A kampány akár felfokozott pszichotikus állapot is lehet, amely ráadásul behatolhat a társadalom sejtjeibe is. Ez szerencsésebb országokban könnyen túlélhető, különösebb károsodások nélkül. Ám Magyarországon a huszadik századi történelmünk miatt akár fixálódhat is, maradandó deformálódásokat okozva.

Mindebből nem az következik, hogy úgymond a „politika csúnya dolog”, a pártok egyformák, „az egyik kutya, a másik eb”. Nem egyformák. Pusztán arról van szó, hogy a pártszerű működés természetrajzának vannak bizonyos meghatározó közös vonásai. Ha úgy tetszik, ez lehet akár rendszerhiba is.  A fentieket nem azért szedtem csokorba, mert elutasítom a demokráciát. Éltem én diktatúrában éppen eleget ahhoz, hogy tudjam, miről beszélek. Viszont ebből még nem következik, hogy a demokrácia tökéletes, vagy az, hogy a demokrácia maga lenne a „jó” ideájának valóságos megtestesülése, amelyből minden érték levezethető. Ez tévedés. Csak az Isten jó. Meg az sem következik, hogy az egy-egy pártra leadott szavazat csak az adott párttal, vagy akár a demokrácia eszméjével való ájult azonosulásból születhet. Keresztyéneknek ezt tudniuk kell. A polgár gondolkodik, dönt és választ, de nem feltétlenül fanatikus és fanatizált. Elmegyek tehát szavazni, még ha „tökéletes” párt nincs is, minthogy a demokrácia sem lehet tökéletes. Emberek csinálják. S talán mondanom sem kell, hogy döntésemben alapvető lesz az a konzervatív nézőpont, amely a határtalan kulturális relativizmussal szemben nemzeti-közösségi jövőnk, sőt az európai jövő biztosításának a zálogát továbbra is a zsidó-keresztyén történeti hagyomány folytonosságának a megőrzésében látja. Ha ebben nem hinnék, ugyan már, miért lennék keresztyén? 

Ám ez még nem teszi fölöslegessé felhívni a figyelmet arra – éppen egy keresztyén-biblikus értékrend alapján - , hogy a kampány olyan magatartásformákat is előhívhat és igazolhat, amelyek amúgy kifejezetten károsak, mert nem segítik elő a türelem, a megértés, az empátia, a megbocsátás, a részvét, az önkritika, a bűnbánat,  a felszínes ítélkezésektől való tartózkodás egyébként  a nagy többség által igenis vallott biblikus értékeinek az erősödését.

Hozzászólások