A félelem kultúrája

A tanár úrral közös döbbenetünk egy feliratnak szólt, amit Párizsban, az egyik metrókocsiban olvastak:

„A szemkontaktus kerülendő!”

(...)

A párizsi metró felirata számomra riasztó jövőt sejtet. Még akkor is, ha gyanítom, hogy a vegyes kultúrájú közönséget óvja. Egymástól.

Tilos a szemkontaktus? - Nők Lapja

Ebben a jegyzetében Schäffer Erzsébet egy történetet mond el, amelyet ő is úgy hallott egy tanár ismerősétől, aki Párizsban járván az egyik metró-kocsiban ezt a figyelmeztető feliratot látta:

A szemkontaktus kerülendő!

 

Ha majd egyszer, valamikor a távoli jövőben eszmetörténészek korunkra jellemző mondatokat keresnek, ezt a mondatot szívesen hagynám rájuk. „A szemkontaktus kerülendő!" Ez olyan, mint valamiféle elszólás, egy pillanat alatt lerántva a leplet hangzatos szavakba burkolt világunkról, amely állítólag halad az egyre nyitottabb, egyetemesebb, toleránsabb, befogadóbb, közösségibb társadalom felé. Ez mondat inkább arról árulkodik, hogy a mélyrétegekben valami egészen más zajlik. Atomizálódás.

Fiú-e, vagy lány? Vagy majd ő eldönti?

Amerikai liberális körökben egyre gyakrabban megesik, hogy a szülők a fiúgyermekekkel lányos, a lányokkal fiús játékot játszanak, de az még e körökben is újdonság, hogy el sem árulják gyermekük nevét a külvilágnak” – olvassuk Julie Comptontól az NBC hírcsatorna internetes oldalán.

Az elmúlt néhány hétben országos híresség lett egy Massachusetts állambeli ikerpár. A Sharpe család két gyermekéről nem tudjuk, fiúk-e vagy lányok, de talán ők maguk sem tudják. Azzal persze tisztában vannak, hogy milyen külső nemi szerveket viselnek, de aligha gondolják úgy, hogy ez mindjárt a nemüket is meghatározza. Máskülönben semmi értelme nem volna annak, hogy ezt a bizonyos dolgot a szülők eltitkolják a külvilágtól. A gépészmérnök anya férfiak uralta szakmájában tapasztalta meg, mekkora hátrány nőnek lenni. Állítása szerint ez vezette arra, hogy a gyermekeire hagyja a döntést. Azzal érvel, hogy ha  születéskor, a külső nemi jegyek alapján határozzák meg a gyermekek nemét, az hátrányosan érinti azokat, akik később biológiai nemüktől eltérő gender identitást választanak maguknak. Compton cikke arról szól, hogy addig, amíg úgyis ki nem tudódik az a ruhák alatt viselt kis különbség, a szülők nem döntenek, viszont utána majd elfogadják, akármit dönt a gyermek.

Compton olyan fejlődéspszichológusok véleményét közli az ügyről, akik szerint a férfi és a nő közötti különbség alapvetően nem biológiai, hanem társadalmi eredetű. Agyuk térfogata alig különbözik, érdeklődésük pedig csakis a hagyományos környezeti elvárások és szoktatás következében tér el. Mint a Metazinban is szó volt róla, évtizedek óta számos kutató vitatja ezt az elméletet.

Semlegesnemű gyerekek kora - Metazin

Mintha csak a most nálunk zajló gender-szak körüli vitához (csak néhány link: itt, itt, itt, itt) szolgálna illusztrációul a Metazin által szemlézett írás, amelyet Julie Compton közöl az NBC hírcsatorna internetes oldalán. Eszerint egy házaspár odáig jutott a nemi identitás értelmezésében, hogy nem hajlandók elárulni a külvilágnak iker-gyermekeik nemét. Ez ugyanis szerintük súlyosan befolyásolná őket nemi identitásuk későbbi választásában. Úgy gondolják, a gyermekeknek nem szabad „előre” szexuális irányultságot tulajdonítani, mert valójában az nem következik semmiféle előzetes biológiai adottságból. Az ügyben megszólal a tudomány is, vagyis egy fejlődéspszichológus, aki szerint „a férfi és a nő közötti különbség alapvetően nem biológiai, hanem társadalmi eredetű. Agyuk térfogata alig különbözik, érdeklődésük pedig csakis a hagyományos környezeti elvárások és szoktatás következében tér el.” A Metazin hozzáteszi, hogy ezt az elméletet sok kutató vitatja. Amiből csak az következik, hogy a gendertudomány is – mint a tudománynak annyi sok ága – prekoncepciókkal dolgozik, s a kutatások jelen szakaszában nincs végleges tudományos konszenzus a nemi identitás eredetét illetően. Az, hogy ezen a területen a tudomány milyen eredményre jut, pontosabban, hogy az eredményeket miként értelmezi, nagyban előzetes világnézeti beállítódás kérdése. Ezért lehet nálunk a gender-szak indításának ügye felfűtött viták tárgya.

A keresztyénség liberális kisajátítási kísérletéről

Igenis az autentikus kereszténység része a Vatikáni Múzeum, a kalotaszegi református templomok, az evangélikus brassói Fekete-templom, a régi és az új Szent Péter-bazilika, Salisbury, Cambridge, a Westminster, a washingtoni anglikán és a katolikus katedrális, a manhattani pápista Szent Patrik- és a harlemi anglikán Istenes Szent János-katedrális. Akárcsak a máramarosi görög katolikus fatemplomok és az Athosz-hegyi szerzetesek megközelíthetetlen végvárai. Autentikusan keresztény a debreceni Nagytemplom és Csempeszkopács Árpád-kori kis templomocskája is.

Szilvay Gergely: Kereszténység, ahogy a balosok elképzelik - Mandiner

Most, hogy a magyar kormányfő egyre karakteresebben áll ki a kereszténydemokrácia mellett, s a keresztyén kultúra védelme ebben a ciklusban külön hangsúlyt kapott, egyre hevesebb támadások hangzanak el a balliberális oldal részéről eme filozófia ellen. De különös módon nem a keresztyénség maga kerül a kritikák kereszttüzébe, hanem az, hogy akik itt a keresztyén kultúra védelméről papolnak, élükön Orbánnal, azok valójában nem is keresztyének. Ők csak álkeresztyének, s a keresztyénség számukra semmi más, csak ideologikus lepel hatalmi törekvéseik elrejtésére. Ami a különös, hogy a neomarxizmus, majd a neoliberalizmus az elmúlt bő fél évszázadban nem nagy hajlandóságot mutatott a keresztyénség értékeinek a hangsúlyozására, sőt ezzel szemben olyan történelemolvasatot kreált, amelyet rendre uralt a "bűnös keresztyénség" téma, most hirtelen, mégis, a keresztyénség értékeit kérik számon Orbánon és az általa képviselt világképen. Magyarán, ha a keresztyénséggel nem foglalkozik már a kutya sem, addig minden rendben, nem kell érte könnyeket hullatni, de ha váratlan módon a keresztyén kultúra védelme politikai hívószóvá válik, akkor a keresztyénség még ezen politika kérlelhetetlen kritikusai számára is érték. Íme, itt van TGM, a nagy megmondó, aki nem azzal jön, hogy a keresztyénség a múlt szemétdombjára való, hanem azzal, hogy Orbán nem keresztyén, s ő majd megmondja, mi az igazi keresztyénség. S aki netán egyetért a keresztyén kulturális emlékezet szükséges konzervatív korrekciójával, meg is kapja a magáét, mint mi, reformátusok. ( "A lokális etnikai egyházzá vált reformátusság az orbánizmus egyik legfőbb bástyája, ami e sorok írójának személyesen igen rosszul esik.") Érdekes küzdelem folyik itt napjainkban is a keresztyénség liberális kisajátításáért.

Ki Özil, avagy mi a különbség integráció és asszimiláció között?

Két szívem van: egy német és egy török.

Németország: Özil reagált az Erdogan-üggyel kapcsolatban - nemzetisport.hu

Mint ismeretes, Özil-ről, a világszerte ismert és nagyra tartott német válogatott focistáról kiderült – talán a maga számára is sokkoló módon – hogy voltaképpen nem lehet tudni: kicsoda ő? Német vagy török? Történt, hogy fényképezkedett Erdogan török elnökkel, avagy a török elnök vele (ez most mindegy), s ez kiverte a biztosítékot a német médiában és a közvélemény egy részében. Mire Özil kilépett a német válogatottból arra hivatkozva, hogy személyét és családját érintő tűrhetetlen rasszizmussal kellett szembenéznie, ami számára nem tolerálható. Egyrészt tehát Özilt az a vád érte, hogy támogatta egy olyan politikus kampányát, aki enyhén szólva is nem azonosul az európai/német értékrenddel, másrészt Özil azzal vágott vissza, hogy e vád mögött valójában rasszizmus áll, hiszen az őt támadók nem mutatnak tiszteletet a származása iránt. Nyilvánvaló, hogy a nagy port vert történet azért példaértékű, mert a migráció kapcsán felveti a mai Európa egyik legsúlyosabb és legtöbbet vitatott kérdését, az integráció problémáját.

Orbán és Netanjahu történelmet ír

Úgy vélte (ti. Orbán Viktor), a kiemelkedően jó kétoldalú kapcsolatok részben a két miniszterelnök személyes együttműködésének köszönhető, annak, hogy mindkét ország élén patrióta kormányfő áll.

Orbán és Netanjahu: azonosan látják a 21. század több kérdését - zsido.com

Nem tudom, ki hogy van vele, de Netanjahu tavalyi magyarországi, valamint Orbán mostani izraeli látogatása számomra, egy hagyományos keresztyén számára, hogy úgy mondjam, egzisztenciálisan megérintő politikai esemény. Valami olyasmi történik, ami megrengeti a ma uralkodó liberális narratívát, s kikezdi a második világháború utáni világ paradigmáját, miszerint a Holokauszt után a zsidó-keresztyén kulturális hagyományra épülő európai civilizáció folytathatatlan, sőt maga a civilizáció mint a közösségi identitás legszélesebb kerete is értemét veszti. Ez a paradigma a történeti keresztyénséget valósággal kivezette a történelemből, a zsidó-keresztyén kulturális örökséget mint a közösségi identitás megszüntethetetlen alapját pedig nem létezőnek tekintette. E kulturális diktátum szerint egy olyan új paradigmára van szükség Európában, amely szakít a kulturális hagyomány alapvető eszméivel, s a jó társadalmát alkotó egyén identitásának forrásait nem múltból örökölt mintázatokban keresi, hanem egy olyan történelemértelmezésben, amelynek középpontjában a múlt „terhétől” meg-és felszabadított egyén áll. Ez paradigma, amely sokáig egyeduralkodónak tűnt, alapvetően a „bűnös keresztyénség” toposzra épített, s valódi üzenete az volt, hogy a nemzeti eszmével összefonódó történeti keresztyénség szükségszerűen vezetett a Holokauszthoz, s ha a jövőben Európa el akar kerülni újabb tragédiát, akkor szakítania kell mindazzal, amit szokványosan a keresztyén Európának nevezünk. S erre jön Netanjahu és Orbán, és sokkolóan belepacsál a már megállapodottnak tűnő liberális konszenzusba.

Amikor Isten focizik, avagy Zlatko Dalic beszállt a kultúrharcba

A vezetőedző pedig sikereit Istennek köszöni: a világbajnokság előtt a horvát katolikus rádiónak nyilatkozott, amelynek nyomán a Catholic News Agency írt cikket:

    “Minden, amit elértem az életemben, illetve a pályafutásomban azt a hitemnek köszönhetem. Hálás vagyok ezért az én Uramnak. Ha elveszítjük a reményt, akkor Istenben és a hitünkben kell bíznunk.”

“Hálás vagyok az én Uramnak” – mély hite vezeti Horvátország nemzeti hősét - 777

Zlatko Dalic, a horvátok szövetségi kapitánya azt találta mondani, hogy Istennek tulajdonítja csapatának világraszóló sikerét.  Természetesen senkit nem érdekelne Zlatko Dalic magánember magánhite, ha nem ő lenne annak a válogatottnak a szövetségi kapitánya, amely most a világ figyelmének egy igen jelentős részét ámulatba ejti. Nem jártam utána, hogy világsajtóban hányan vették át a Catholic News Agency hírét, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy abban a szellemi-kulturális légkörben, amelyben a ma emberének élnie adatott, Dalic hitvallása minimum magyarázatra szorul. Ezt teszi nálunk a Mandiner is, midőn ezzel a lead-del vezeti fel Dalic mondatait: „Zlatko Dalic mélyen vallásos.” Akkor ugyebár, megvan a magyarázat. Dalic vallásos, megértjük tehát, ha ilyeneket mond. De a kérdés valójában az, hogy mi az, ami Dalic hitének ma is érvényességet adhat, és amit még képviselni is lehet, hacsak nem tartjuk nettó őrültnek. Mert amit Dalic mond, az nemcsak egy magánhit, hanem egy nagyon is régtől fogva ismert világkép, amely ma ugyan a nyugati ateista kultúrában magyarázatra szorul, de ha ő képviseli egy mediatizált és a sztárkultusz fogságában szenvedő világban, akkor arra bizony sokan felkapják a fejüket. Mert ha egy sztár mond valamit, az mindjárt más. Dalic tudatosan vagy öntudatlanul, de beszállt a kultúrharcba. (Fotó: Анна Нэсси.)

Novák Katalin államtitkár asszony esete a gyűlölettel

A beszélgetés során a résztvevők mindegyike hitet tett a „tiszta víz”, azaz jelen esetben az egy férfi és egy nő élethosszig tartó elköteleződésén alapuló családmodell mellett, valamint értékelték az ezzel ellentétes társadalmi folyamatokat is.

„Hajlamosak vagyunk általánosítani a család szentségét fenyegető, média által felnagyított nyugati jelenségeket” – fogalmazott Novák Katalin, aki szerint bár a politikusok igyekeznek nagyon óvatosan fogalmazni a kérdésben, Magyarországon az emberek túlnyomó többsége egyetért az Alaptörvényben is lefektetett családképpel. „Ne feledkezzünk el a többségről sem” – üzente a kisebbségek jogaiért harcolóknak, az azonos neműek örökbefogadásáról pedig azt mondta: valójában a gyermeknek van szüksége szülőkre – apára és anyára –, nem pedig fordítva.

Miért fontos a család? - reformatus.hu

Történt, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület meghívta másokkal együtt Novák Katalin államtitkár asszonyt is egy fórum-beszélgetésre Kaposvárra, a REND szombati napjára, amelynek központi témája a család volt. A beszélgetésről részletes tudósítás jelent meg a református (reformatus.hu - refdunantul.hu ) és a Somogy megyei (sonline.hu) sajtóban . A résztvevők – Kőszeghyné Rackó Zsuzsanna evangélikus esperes, Márfi Gyula veszprémi érsek, református részről Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke és Steinbach József dunántúli püspök – egytől-egyig hitet tettek a hagyományos családmodell mellett. Szó nem volt itt a különböző szexuális orientácók filozófiai kérdéséről, hanem pusztán arról, hogy a résztvevők miként látják a házasság intézményét. Novák Katalin államtitkár asszony határozottan, de óvatosan fogalmazott, utalva arra, hogy ebben a kérdésben a nyílt állásfoglalást a hagyományos (férfi-nő) házasság mellett könnyen érheti a homofóbia vádja. De hiába próbálta meg elkerülni ezt a csapdát, már másnap megjelent a vád az államtitkár asszonyról (a kormányról), hogy gyűlöletet kelt. Homofób.

A Sargentini-jelentés, avagy a teokratikus gondolkodásmódról

A dokumentum szerint a Magyarországon fennáll a veszélye az európai értékek súlyos és módszeres megsértésének, s ezért indokolt a hetedik cikk szerinti eljárás megindítása.

A képviselők szerint a magyar helyzet kedvezőtlen irányban befolyásolja az Unióról kialakult képet, és világszerte hitelteleníti az alapjogok, az emberi jogok és a demokrácia melletti európai kiállást.

Elfogadták a Sargentini-jelentést - infostart.hu

Nincs abban semmi meglepő, hogy a Magyarországot elmarasztaló Sargentini-jelentés elvi megalapozása közelebbről soha meg nem határozható értékvilágra épít, amelyet szokványosan az „európai értékek” szóösszetétellel ír körül a liberális brüsszeli elit. Láthatóan, a jelentés alkotói azt feltételezik, hogy „európai értékek” egy olyan végső elvi hivatkozási alap, amely legitimitást adhat az EU vezetése számára egyes országok büntetésére, akár a nemzetállami szuverenitás teljes figyelmen kívül hagyása árán is. Ez az elvi megalapozású diktátum egy, a történelemből jól ismert gondolati sémára épít, nevezetesen arra, hogy az igazság vélt birtoklása nemcsak megalapozza a hatalmat, hanem erkölcsi felhatalmazást is ad. A Sargentini-jelentés elvileg azért problematikus, mert önmagát úgy prezentálja mint az „európai értékek” magától értetődő, kizárólagos értelmezőjét, s ezzel úgy tünteti fel magát, mint az igazság megfellebbezhetetlen birtokosát, s mint amely ilyen minőségében hívatott arra, hogy ítéletet mondjon akár egész országokról is, és javaslatot tegyen büntetés foganatosítására. Ez ugyebár nyílt diktátum, amely egész társadalmaknak akarja előírni azt a szellemi-kulturális keretet, amelyben élniük kell, még akkor is, ha adott esetben, az adott társadalom többségének ez nem tetszik. A Sargentini-jelentés által bemutatott gondolkodásmód kísértetiesen emlékeztet a teokráciák világára, amelyekben valamely istenség kizárólagos képviselete legitimálta a hatalmat, s írta elő a mindenki számára kötelezően elfogadandó igazságot. Zárt rendszerek ezek, s ha nem lenne ellentmondás, még azt is mondanám, hogy a Sargentini-jelentés által prezentált világkép tökéletesen megfelelne egy szekuláris teokrácia elvi kívánalmainak. Istenség ugyan már nincs, de vannak megkérdőjelezhetetlen értékek, s főleg van megkérdőjelezhetetlennek beállított értelmezési hatalom az értékekről.

A keresztyénség egyszerre kultúra és vallás is

Közöttünk, ateisták között elég sokan vannak, akik a keresztény kultúrát az agresszív hittérítéssel, a vallásháborúkkal, az eretnekek megégetésével, a boszorkányüldözéssel, a tudományos eredmények tagadásával, az emberek közötti egyenlőség megkérdőjelezésével, a klérus hatalmának gátlástalan védelmével és egyházi hatalmasságok bűneinek szemforgató takargatásával, végső soron az elnyomással és a testi, lelki erőszakkal azonosítják.

(...)

Ha most Magyarországon a vallásos ideológia, mint államszervező tényező jelenik meg, ha most alkotmányos garanciát kap a keresztény kultúra védelme, akkor az számos nem keresztény, a kereszténységgel vitában-haragban álló polgártársunk számára lesz elfogadhatatlan. Ha közöttük vannak olyanok, akik az iszlám-mentes, szekuláris európai társadalomszervezés hagyományának megtartásáért szavaztak a Fideszre, nos, ők legközelebb nem Orbánnak adják a voksukat.
Ha most a magyar állam keresztény állammá válik, akkor a Fidesz elveszíti az ateisták, a nem keresztények támogatását.

(...)

Az ateistáknak, a nem keresztényeknek végül is mindegy, milyen isten nevében kényszerítenek rájuk idétlen szabályokat, mindegy, milyen vallás nevében szűnik meg a lelkiismeret szabadsága, mindegy, hogy mecsetbe, vagy templomba lesz-e kötelező járni.
Tulajdonképpen részünkről jöhetnek a migránsok.

Jöhetnek a migránsok! - Boldogok a sajtkészítők

Nem szoktam névtelen szerzők írásaira reagálni, de most kivételt teszek. Azért, mert Ratius nevű blogger-társunk egy nagyon érzékletes képet közöl azon honfitársaink egy csoportjának gondolkodásáról, akik ugyan nem keresztyének, de mégis a Fideszre szavaztak, mert benne látták az iszlamista fundamentalizmus elleni védelmet. Nem a keresztyénség védelme volt tehát számukra a hívószó, hanem a szekuláris állam megőrzésének a reménye a vallási fundamentalizmussal szemben. Ám most, írja Ratius, csalódniuk kellett, hiszen azzal, hogy a parlament beemeli az Alkotmányba a keresztyén kultúra védelmét, mégis csak az állam és az egyház szétválasztásának elve ellen dolgozik, s ezzel valójában ugyanazt valósítja meg, amit az iszlám is hirdet. Jön tehát a konklúzió, hogy akkor mindegy is, jöhetnek a migránsok.

Az "ideológiailag semleges állam": blöff

A hetedik alaptörvény-módosításhoz benyújtott bizottsági módosító javaslat az állam minden szervének kötelességévé tenné az alkotmányos önazonosság mellett a keresztény kultúra védelmét is. „Keresztény kultúra nélkül nincs Európa és Magyarország” – ezzel indokolják a javaslatot, hozzátéve, hogy Európában jelenleg olyan folyamatok zajlanak, amelyek eredményeképpen Európa hagyományos kulturális arculata átalakulhat.

Bekerülhet az alaptörvénybe a keresztény kultúra védelme - Mandiner/MTI

A törvénymódosítás szembemegy a modern demokráciák alapértékével, az egyház és az állam szétválasztásának elvével, az ideológiailag semleges állam követelményével.

Magyar Liberális Párt: Vallásmentes Alaptörvényt! - Mandiner/MTI-OS

A ma liberalizmusnak nevezett ideológia legnagyobb trükkje, hogy kitalálta az „ideológiailag semleges állam” ideáját. Pusztán logikailag, az a problematikus ezzel a gondolattal, hogy az ideológiai semlegesség is ideológia. Nem létezhet „ideológiák feletti” ideológia. Ez egy blöff. A ma liberalizmusnak nevezett ideológiának ezzel az a célja, hogy önmagát az ideológiák fölé helyezze, s úgy állítsa be a dolgot, mintha szerinte a kívánatos „semleges államnak” nem lenne ideológiája. Ez a „semleges állam” úgymond egyenlő távolságot tart mindenféle ideológiával, vagyis valóságértelmezési elbeszéléssel szemben, ide értve a vallásokat is. Csakhogy miután az ideológiai semlegesség eszméje is kőkemény ideológia, az „ideológiailag semleges állam” ideológiája mögötti szándék nem más, mint egy nagyon is konkrét, önmagát liberálisnak nevező ideológia állami szintre emelése. A kulturális hegemóniára törekvésnek ez a szándéka ráadásul a „semlegesség”, avagy az ideológiai ártatlanság nevében történik.

Oldalak