Megírtam a posztomat a mai napra, ahogy kell. Fel is tettem. De van úgy, hogy az élet közbeszól. Eltervezed a jövőt, anélkül, hogy egy pillanatig is száz százalékosan biztos lehetnél abban, hogy a tervezett jövő a tiéd. Nem a tiéd. S most úgy szólt közbe, hogy nem maradhatsz érintetlen. Gyászolsz te is. Muszáj írnom még egy posztot. Belülről muszáj.

Megtörtént ez a buszbaleset, tizenhatan meghaltak. Elviselhetetlen tragédia. Persze, a világban naponta történnek tragédiák, ki tudja, hányan halnak meg percenként értelmetlenül.

De most a mi gyerekeink haltak meg. Mi gyászolunk, s ennél többet alig tudunk tenni. Azonosulás a tragédia áldozataival, a hozzátartozóikkal, együttlét azokkal az itt maradottakkal, akiknek az életére ezután az elviselhetetlen fájdalom nyomja rá kitörölhetetlenül a bélyegét.

S közben a tehetetlenség és kiszolgáltatottság nyomasztó terhe. Mert nem lehet visszacsinálni. Megtörtént, ami megtörtént. Megtörtént valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, amit nem terveztünk, ami szembemegy mindennel, amit az életről gondolunk. Megtörtént valami, amely fölött nincs hatalmunk. Ez az, ami olyan sokkoló.

Miért?

Nincs rá értelmes válasz.

Egyetlen értelmes válasz van: ilyen a valóságos emberi lét. Mindig. Törékeny, múlandó, halandó, véges, a halálnak kitett. Az élet egyetlen valódi problémája a halál.

Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Szinte semmit. Talán az egyetlen értelmes dolog arra gondolni, hogy ember vagy. Halandó és esendő. Ember vagy, és nem Isten.

Ettől még a gyász a miénk. Most tudunk vele azonosulni. De valójában, ha az emberi történelem szakadatlanul zajló tragédiáira gondolunk, naponta gyászolnunk kellene. Lehet, hogy ez lenne a normális, s nem pedig belemenekülés valamiféle happy-kultúrába?

S ebben a megrendültségben nem marad más, csak a szembesülés létünk végességével, s leborulás Isten hatalma előtt. Nem vagyunk mi urai saját életünknek, egy pillanatig sem, még ha ezt nehezünkre is esik belátni.

A szívünk most a gyászolókkal, a meghalt fiatalok hozzátartozóival van. Borzalmas, ami történt. Hirtelen megjelent az élet rettenete, s elért mindannyiunkat.

S itt maradt velünk valami, az örök gond: ki ment meg bennünket a haláltól? Ez itt a kérdés. Ma is, holnap is, mindig.

Hozzászólások