Csak míg a politikai populizmust illő rossznak, sőt a legrosszabbnak tekinteni, addig a piaci populizmussal kapcsolatban mindez fel sem merülhet.

Csizmadia Ervin: A politikai és a piaci populizmus különös hasonlóságáról - Mandiner

Európának kordában kell tartania a bevándorlást, hogy megfékezze a jobboldali populisták egyre növekvő térnyerését – nyilatkozta Hillary Clinton a Guardiannek.

Hillary Clinton: Európának korlátoznia kell a bevándorlást! - Mandiner

Ennek a posztnak a gondolatmenetét kettő, a közelmúltban megjelent anyag indította el. Az egyik Csizmadia Ervin kitűnő cikke arról, hogy kétfajta populizmus létezik, az egyik a politikai, a másik a piaci-fogyasztási. A másik pedig egy hír arról, hogy Hillary Clinton is nyilatkozott a Guardian-nek. Az ismert brit napilap ugyanis The new populism összefoglaló címmel féléves kampányt indított a mai Európában egyre csak növekvő, s a balliberális médiában populizmusnak nevezett jelenség ellen. A lap cikkek sorozatában igyekszik feltárni a populizmus okait. Aztán ehhez a két anyaghoz már szinte automatikusan kapcsolódott a napokban lezajlott (vagy még ma is tart?) Black Friday, amelyet – ha Csizmadia tipológiáját használjuk – bízvást nevezhetnénk a fogyasztói-ipari populizmus diadalának. Na de menjünk sorjában.

Nyilvánvaló, hogy a mai, liberálisnak mondott európai mainstream ideológia képviselői a közelgő parlamenti választások miatt pánikba estek amiatt, hogy az általuk degradálóan populistának nevezett gondolkodás európai méretekben is egyre több szavazót visz el. Mint nyilvánosságra hozták: négy európaiból egy a populistákra szavaz, s a Guardian felmérése szerint az elmúlt tíz évben a populista szavazók száma 7%-ról 25%-ra emelkedett. De ami az érdekes, úgy tűnik, hogy a jelenséget nem igazán értik. A Guardian cikksorozatából egyértelműen kiderül, hogy a „rejtély” megfejtéséhez eleve készre legyártott prekoncepcióval állnak hozzá. Ezek szerint a populizmus rossz, sőt valami egészen sátáni jelenség, amelyre valójában nincs magyarázat, de küzdeni kell ellene. Ezt az előítélettel telt megközelítést jól mutatja, hogy értetlenül állnak meg a cseh példa előtt. Mert ott alacsony a munkanélküliség, a gazdaság jól teljesít, migránsok sincsenek. Akkor mégis, miért terjed az az átkos populizmus?

A How populism emerged as an electoral force in Europe c. írásból nem csak az derül ki például, hogy értetlenül állnak a cseh példa előtt, hanem az is, hogy mit is gondolnak magáról a jelenségről. Mondani sem kell, hogy a lap szerint a lap által értelmezett populizmus az igazi arcát Lengyelországban és Magyarországon mutatta meg. Ezek szerint az a jellemzőjük, hogy támadják a liberális alapintézményeket, mint például a független igazságszolgáltatást és a szabad sajtót, továbbá egyre növekvő mértékben hajlamosak a nemzeti identitásról az etnicitás és a vallás kategóriáiban gondolkodni, démonizálva az ellenfelet, mint például a Magyarországon született zsidó származású Soros Györgyöt egy olyan retorikával, amely a 30-as évekre emlékeztet. ("They are now attacking core liberal institutions such as the independent judiciary and free press, increasingly defining national identities in terms of ethnicity and religion and demonising opponents, such as the Hungarian-born Jewish financier George Soros, in language reminiscent of the 1930s.")

Látni való, hogy a Guardian által is képviselt liberalizmus egyszerűen nem tud kikeveredni abból a maga állította szemléleti csapdából, hogy minden, ami nemzeti és keresztény, az szükségszerűen fasiszta és antiszemita, s az általuk populizmusnak nevezett jelenség mögött sem látnak semmi mást, mint a valóban terhes huszadik század első felének újraéledését. Ehhez kapóra jön Soros származása, amelynek önkényes beemelésével összefüggést lehet teremteni populizmus és antiszemitizmus között. Hogy aztán Soros mit gondol saját identitásáról, teljesen mellékes. A populizmusról alkotott prekoncepció bizonyítása miatt az antiszemita kártyát ki kell játszani. Ez nem elegáns, s enyhén szólva is visszatetsző a zsidó identitás méltóságára nézve is.   

Holott ez a liberalizmus némi önkritikával beláthatná, hogy a mai úgynevezett populizmus valójában válasz arra a még ma is uralkodó ideológiára, hogy a nemzet, a zsidó-keresztény örökség immár elvesztette közösségi identitásképző szerepét, s a társadalom nem más, mint a civilizációs múlt terhétől megszabadult független egyének számtani összessége. Ha foglalkoztak volna a nemzeti kérdéssel, s ha szembe mertek volna nézni a közösségi kulturális identitás történelmi periódusokat is túlélő valódi mélységeivel, például a zsidó-keresztény civilizáció jelenlétével, akkor most nem állnának értetlenül a populizmusnak nevezett jelenség előtt. Persze, ez esetben nem is mertek volna belevágni más kulturális hátterű migránsok betelepítésének hajmeresztő kísérletébe. Most pedig riadtan látják, hogy terjed a populizmus. Úgy tűnik, Clinton asszony megvilágosodott, s rájött arra, hogy az általuk ijesztőnek tartott populizmus egy olyan szélsőséges liberális ideológiának a terméke, amely nem volt hajlandó tudomásul venni évezredes identitáshagyományokat, s erőnek erejével a multikultúra, a nyitott társadalom, a nemzetek megszűnésének íróasztal mellett kitalált ideáját akarta lenyomni európai milliók torkán. Nem csoda, ha most jön a reakció, s a migránsokat eszközül használó hagyományrombolás  ideológiája hirtelen ellenállásba ütközik. De jellemzően, Clinton szerint a migrációt nem azért kell leállítani, mert az identitásválságot okoz, hanem mert jön a populizmus.

De látni való az is, hogy ennek a liberalizmusnak nem a populizmus önmagában a probléma. Ez inkább csak a megbélyegzés eszköze. Ha ugyanis tényleg küzdenének a populizmus ellen, akkor téma kellene, hogy legyen a fogyasztói, a szórakoztatóipari, szóval a Csizmadia által iparinak nevezett populizmus is, a tömegeket mozgató és manipuláló multinacionális tőke, amely mindennek kedvez, csak a szabad és önálló döntésre képes, független egyén megteremtésének nem. De különös módon, ez a populizmus ezt a liberalizmust már nem zavarja. Azért nem, mert már lemondott a fogyasztói társadalom rendszerszintű kritikájáról, s már nem tudja vállalni a Frankfurti Iskola neomarxista örökségét. Elég csak beleolvasni Herbert Marcuse Az egydimenziós ember c. munkájába, hogy lássuk, ez a mai liberalizmus, miközben állítólag a szabad és független egyén jogaiért küzd, esze ágában sincs az egyént elnyomorító fogyasztói idiotizmusról cikkezni. Mert szövetséget kötött a globális tőkével, amelynek az érdeke éppen nem a szabad és független, hanem a manipulálható és kiszolgáltatott egyén megteremtése. Ennek döbbenetes példája a Black Friday.

Persze, másrészt, ez a szövetség mégis csak érthető, hiszen a fogyasztói populizmus valóban alkalmas lehet a lokalitások, a tradíciók, a hagyományos közösségi identitások rombolására. Például maga a Black Friday, amely tökéletes világképi ellenpontja a keresztény hátterű Thanksgiving Day-nek, megcsúfolása a karácsonyi készülődés kezdetének, no és persze cinikus paródiája az angolban gyakran black friday-nak nevezett nagypénteknek is. Önmagában is hajmeresztő, hogyan lehet az emberi természet legrosszabb, zsigeri tulajdonságaira alapozó fogyasztói tombolás napját Black Friday-nak nevezni a keresztény hátterú Nyugaton. Az áthallás nyilvánvaló.  Ez a fogyasztói populizmus alkalmas arra, hogy rombolja az állandóságok, a kulturális folytonosság erejét, s ennyiben igenis jól szolgálja a mai liberalizmus által értelmezett „független” egyén megteremtését. Ebben az olvasatban független és szabad az, akit nem köt már a klasszikus nemzeti és keresztény Európa értékvilága.

De különös módon ma mégis úgy tűnik, az érzületben, a mentalitásban, a kulturális identitásban, az erkölcsi hagyományokban, szimbólumrendszerben, egyszóval a néplélekben (ha ugyan ez a szó még nincs a tiltott szavak listáján), van valami, ami képes ellenállni minden, a civilizációs múltat leválasztani igyekvő kísérletnek, s búvópatak módján egyszer csak a felszínre tör. Ez az, amit a mai liberális mainstream populizmusnak nevez, s amelytől régi asszociációkra alapozva retteg és küzd ellene. S ez az, amit nem ért. Holott csak némi önkritikával fel kellene tenni azt a kérdést, hogy vajon maga a liberalizmus mennyiben járult hozzá az általa populizmusként értelmezett fordulathoz. De erre már képtelen, hiszen középkoriasan zárt tantételek világában él. Így eshet meg, hogy mai liberális európai vezetők, miközben demokratának kiáltják ki magukat, a saját társadalmukat, a démosz-t nem értik, s démonizálják azokat a vezetőket, akik pedig nagyon is értik. Pedig csak ki kellene menni az emberek közé, s kicsit figyelni arra, hogy mit gondolnak és mit éreznek. Meg kellene kérdezni őket.  De ezt a mai liberális felsőbbrendűség nem engedheti meg magának, és most csak néz döbbenten, mi a nyavalya zajlik a mucsaiak közt. Nem érti. Pedig olyan egyszerű ez.

A demokráciához talán köze van a népnek is.