A migrációs hátterű lakosság aránya így 25,5 százalékra emelkedett 2018-ban az egy évvel korábbi 23,6 százalékról. A nem migrációs hátterű lakosság aránya 76,4 százalékról 74,5 százalékra csökkent. A migrációs hátterű lakosság nagyobbik része, 10,892 millió fő német állampolgár. Többségük – 5,802 millió fő – Németországban született, 5,087 millió fő pedig bevándorolt Németországba.

Destatis: Meghaladta a 25 százalékot a migrációs hátterű lakosság aránya Németországban - MTI/Mandiner

Kijött a megdöbbentő adat, miszerint a mai német lakosság több mint 25 %-a migrációs hátterű. Lehetne emiatt pánikolni és szörnyülködni, mire a „nyitott társadalom” hívei is mondhatnák szólamaikat a xenofóbiáról és a rasszizmusról. De hagyjuk ezt. Annyi bizonyos, hogy Európa legjelentősebb állama lakosságának kulturális összetételében valami alapvetően megváltozott, s ha ezt a mai helyzetet a különböző csoportok szaporodási rátáját figyelembe véve kivetítjük akár csak a történelmi mértékben közeli jövőre, beláthatatlan társadalmi folyamatok kezdeténél találhatjuk magunkat. Nincs ember ugyanis, aki biztos előrejelzéseket tudna adni a bevándorló csoportok integrálódásának alakulásáról. Azért van ez így, mert az integráció hosszú, adott esetben gyötrelmes, generációkon átívelő folyamat, még akkor is, ha bevándorló új hazájának kultúrája ugyanaz a kultúrkör, mint amelyből jön. Ha pedig az európaihoz képest más kultúrából érkezik, akkor nyitott kérdés, hogy identitásának alakulását hosszú távon milyen kulturális azonosulási pontok határozzák meg.

Könnyen belátható, hogy az a történelmi kísérlet, amely a milliós nagyságrendű migránsok beengedésével vette kezdetét, azért hihetetlenül kockázatos, mert a végeredménye megjósolhatatlan. Azt csak találgatni lehet, hogy a német vezetést mi vette rá egy ilyen, minden bizonnyal történelmi következményekkel járó döntésre. Az egyik ok nyilván gazdasági: kell a munkaerő utánpótlás. De annak, hogy ez a megoldás miért tűnt fel járható útnak nyilvánvalóan világnézeti okai vannak. Nevezetesen az, hogy a hagyományos közösségi identitás jelentősége, mint a társadalmi kohézió egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb tényezője nem tűnt fel sorsdöntő, történelmi súllyal bíró kérdésnek.

Ehelyett megszületett a multikultúra elmélete, a nemzetek és vallások fölötti elvont értékközösség ideája, amely nyilván válasz akart lenni a keresztyénséggel összefonódott európai nacionalizmusokra. Nem elegáns ezt a választ egy kézmozdulattal lesöpörni az asztalról. Van ugyanis alapja. Ám az mind a mai napig nyitott kérdés, hogy vajon történelmileg valóban helyes reflexió volt-e a terhelt európai múltra egy totálisan új kezdet meghirdetése, a civilizációs múlt korrekciója és újraértelmezése helyett.

A milliós nagyságrendű, s az európaihoz képest más kulturális hátterű csoportok beengedése mögött az a világnézeti meggyőződés áll, hogy az európai kulturális folytonosságnak a múlt szörnyűségei miatt véget kell vetni, s a társadalomszervezés és közösségi identitás korábbi alapfogalmait hatályon kívül kell helyezni. Így született meg egy valójában konstruált társadalomvízió, amely elvetette az identitást meghatározó „régi” alapfogalmakat, mint például civilizáció, nemzet, vallás, család, nemi önazonosság. S valóban, ha ilyen világnézeti alapállásból értelmezzük a migráció folyamatát, akkor a jelenség egésze problémamentesnek tűnik fel, hiszen csak emberek vándorolnak az egyik helyről a másikra, s ha eltűnnek a régi identitásalkotó faktorok, a nemzet, a vallás, a kulturális és erkölcsi hagyományok, akkor ugyan mi akadálya lenne annak, hogy ember és ember szót értsen egymással?

Ma még nem lehet megmondani, hogy ez a konstruált társadalomkép hosszú távon hogyan működik. A legnagyobb problémája az, hogy feltételezésre épül, s nem számol a valóságos társadalomlélektani folyamatokkal. Nem csak azzal, hogy a különböző kultúrák találkozásakor mi játszódik le a befogadó társadalomban, hanem azzal sem, hogy mi van az érkezők lelkében. A teljes integrációhoz pedig az kellene, hogy mind az érkezők, mind a befogadók egycsapásra elfejtik előzetes meghatározottságaikat, s mintegy a történelmüktől, hagyományaiktól független egyének építik fel a múlt nyűgétől immár megszabadult új társadalmat, amelyben az ember tisztán csak ember lehet, mert nem működnek olyan szétválasztó, önmegkülönböztető, identitásalkotó eszmék, mint nemzet, vallás, kultúra, civilizáció.

Sok jel mutat arra, hogy ez a vízió nem működik. A társadalmi méretben is jelentős súlyú, más (nem keresztyén) kulturális háttérből érkező migránscsoportok integrációjának folyamata telítve van ma még nem ismert és valójában kiszámíthatatlan következményekkel, mind a befogadókra, mind az érkezőkre nézve.

De már nincs mit tenni, a kérdés most már az, hogy ezt a helyzetet miként lehet hosszú távon kezelni. Nincs ember, aki erre ma választ tudna adni. Majd egyszer, valamikor, talán évtizedek múlva, avagy még később, a távoli jövő történészei megírják, hogy mi is történt ma, amikor az európaihoz képest más kulturális hátterű emberek milliói lepték el Németországot és Európa egyéb helyeit.

Ami engem illet, nem vagyon túlságosan optimista. Avagy, megint csak az történik, ami mindig is szokott: a történelem túlnő tervek, szándékok, döntések összességén, hogy aztán utólag kiderüljön, mi is történt velünk.

Hozzászólások