A lelke mélyén minden ember tudja, hogy ennek a valamikor szebb napokat élt Föld nevű bolygónak nincs gazdája. Aki azt hiszi, hogy a globalizáció megtorpan, mielőtt felemésztené kulturális és biológiai környezetünket, téved. Ne várjunk a cselekvéssel, hiszen a kőkorszaknak sem az vetett véget, hogy elfogyott a kő. A Titanic süllyed, de vannak mentőcsónakok. A mikroközösségek válhatnak a józan ész, a természetközeliség Noé bárkáivá, reményt adva emberi mivoltunk megőrzésére. Ami rendkívüli módon megnehezíti a ladikokra való átszállást, az a gigantikus méretűvé duzzasztott egónk.

Kassai Lajos : Kórunk - magyarhirlap.hu

Ha egy szóval kellene jellemezni a világhírű lovasíjász gondolatait, mondatait: telitalálat... Tulajdonképpen mindegyik. S itt nem elsősorban a kiemelt sorokra gondolok, hanem olvassák tényleg végig Kassai írását az elejétől a végéig. Ha kicsit rosszmájú akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy mindegyik nyílvesszőt láttam már... Igen, szinte mindegyik gondolat ismerős lehet, nemcsak nekem, mindenkinek... Nevezzük mondjuk ezért ezeket közhelyeknek... És azt sem hallgatom el, hogy én a becsapódott nyilak között látok még szabad területeket... Azaz, van bennem némi hiányérzet... Hát akkor lássuk ezeket a közhelyeket és a helyközöket...!

 

Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy rehabilitálni kellene a közhelyeket! Pláne, ha igazak... Hogy dölyfös szellemi magasságból ne lehessen egyszerűen azzal a kukába dobni, hogy ezt már sokszor és sokan mondták úgy, mintha ők találták volna ki vagy ők mondták volna először... Milyenekre gondolok? Hát ilyen egyszerű mondatokra, minthogy „egy tanárnak kevesebb joga van, mint a diákjának” vagy „a mobiltelefonok lassan okosabbak, mint felhasználóik”, netán arra, hogy a mai próféták, a motivációs trénerek is hitről és szeretetről prédikálnak, de ők azt mondják, hogy „nem istenben kell hinned, hanem önmagadban...” Biztos vagyok benne, hogy 100 emberből 99 egyet ért ezekkel a … közhelyekkel! És ennek ellenére – vagy éppen ezért – Kassai mondatai aha-élményt nyújtanak! Ha egy társaságban hangoznának el egymás után, a végére, sűrű, egyetértő bólogatások közepette mindenkinek olyan érzése lenne, hogy milyen nagyszerű, hogy ennyien gondolkodunk hasonlóan... Megvan a pontos diagnózis, tudjuk miért beteg a világ, még azt is, hogy mi lenne erre a gyógyír, csakhogy... senki nem nyúl a gyógyszer után... Főleg nem egyszerre...

A közhelyek után – csavarjunk egyet a szón...! – akkor a helyközökről is szólnék... Kétféle értelemben is... Helyköz, azaz két hely között... Kassai konkrét képeit felidézve, amikor a Titanicról átszállunk a mentőcsónakba vagy a gazdátlan (?) Föld nevű bolygóról valamilyen mikroközösségbe... Mert azok nem süllyednek...? A családok...? A baráti kapcsolatok...? A gyülekezetek...? A kis faluközösségek...? Felülről kezdeményezve, uniós támogatással meg lehet ezeket menteni...? Lecsófesztivállal és „tikverőzéssel”...? Nem tudom... De azt gondolom, hogy még a mikroközösségeknél is tovább kellene menni... Az egyes emberig, önmagunkig... Olvastam egy kis történetet egy 5-6 éves fiúcskáról, aki nem hagyta az édesapját vasárnap délután újságot olvasni, játszani akart vele... Utolsó, mentő ötletként az apa fogta az újság egyik lapján lévő nagy világtérképet, puzzle-szerűen felvágta 15-20 darabra, s mondta a gyerekének, ha ezt összerakja, akkor majd játszanak együtt is... Nem telt el egy-két perc, jön a gyerek, hogy kirakta... Majd azt mondta a csodálkozástól és a bosszúságtól alig látó apjának: „Megfordítottam, a hátulján egy ember arca volt, azt könnyű volt kirakni, s így -visszafordítva- magától helyre állt a világ...”

Végül: helyköz, azaz, mikor valaminek/valakinek a helye megvan, csakhogy ez/ő hiányzik... Igen, nekem kicsit furcsa, hogy Antikrisztusról beszél, de Krisztusról nem... Egyáltalán a transzcendencia... A túlsó part... Kissé olyan érzésem volt, mint amikor Tristan de Counha-nak, a világ legelszigeteltebb településének a lakói, mivel a legközelebbi sziget 2500 km-re van, jobb híján saját szigetkerülős csónakversenyt rendeznek minden évben... Csak forgunk magunk vagy éppen  a Föld nevű bolygónk körül... Ez a hiányérzet főleg a végén erősödött fel bennem, amikor ezt írta: „Ennek ellenére itt állok én is, tökhéj ladikom orrában a háborgó tengert fürkészem, és kérlelhetetlenül mutatom az irányt, és könyörtelenül diktálom a tempót. Mögöttem erős és elszánt evezősök, férfiak és nők. Tudom, nem vagyok különb náluk, és hiszem, nem bennem bíznak, hanem abban, amiben én is bízom.” Szóval én ebből a tökhéj ladikból nem nagyon látom, hogy merre is megyünk, a túlpartot meg főleg nem... Szívesebben ülök inkább egy olyanban, amiről Kirkegaard ír. Ezek szerint mi háttal ülünk a csónakban, de a velünk szemben lévő Jézus szemével tekinthetünk előre, s haladhatunk a túlsó part felé...