Megtalálták a párizsi Louvre-ban Nagy Konstantin római császár bronzszobrának hiányzó mutatóujját. A császár óriási szobrának maradványait a római Capitoliumi Múzeumban őrzik, azonban most a francia múzeum felfedezte, hogy a testrész már 1863 óta náluk van. (…) A római múzeum igazgatója szerint az ujját még 1564-ben szedték le a szoborról, akkor amikor a földgömböt is amelyet a kezében tartott. A gömböt egy kilométerkőre helyezték a híres római Via Appia úton.                 

Előkerült Nagy Konstantin szobrának másfél évszázada elveszett ujja - mult-kor.hu

Nem tudom, gondolkodta(to)k-e már azon, hogy - főként napjaink internetes világában – milyen eseményből lesz hír...? Minek van hírértéke? S a „hírgyárakban” mennyire tudják befolyásolni, manipulálni, hogy mit hogyan értelmezzünk? Egészen konkrétan, kíváncsi lettem volna arra, ha például Vespasianus császár aranyszobrának lábfeje vagy – teszem azt – Antonius Pius ezüstszobrocskájáról az uralkodó bal füle került volna elő valahonnan, ezek is felkerültek volna a világhálóra...? Mert azért Nagy Konstantin bronzszobrának mutatóujja az más... Nem tudom, lehet-e ezt szimpla kulturális / tudományos tényként fogadni és értelmezni, nem pedig szimbolikusan...? Főleg ebben a III. évezredbeli, súlyos identitásválságát élő, vallási /ideológiai /kulturális útkereszteződés előtt tébláboló keresztyén (?) Európában... Megtalálták Nagy Konstantin mutatóujját...

 

 

Biztosan bennem van a hiba, s túlságosan manipulálható lélek és elvont elme vagyok, de engem ez(ek) a hír(szerzők) rendesen rávezetett (vezettek) a jelképes hír-és (egyház)történelem-értelmezés (tév?)útjára... Előre bocsátom, hogy amit most leírok, az nem egy komplett, kiforrott történelemfilozófiai rendszer, inkább csak spontán, hevenyészett gondolatkísérletek, vagy ha úgy tetszik, ujjgyakorlatok...

Szóval Nagy Konstantin bronzszobrának mutatóujja... Induljunk ki ennek a mutatóujjnak a tulajdonosából, Nagy Konstantinból... Akinek nagyon eltérő a megítélése, de,tény, hogy elsősorban a milánói ediktum (313) és a Níceai (nikaiai) zsinat (325) révén az Ő (és társcsászára, Liciniusz) nevéhez fűződik, hogy először még engedélyezett (religio licitia), majd 380-ban Theodosius császár alatt pedig államvallássá lett a keresztyénség. A  „konstantini fordulat” (az üldözött keresztyénekből üldözők lettek...) mellett elterjedt a történelemírásban a „konstantini aranykor”-kifejezés is. Ezt használja Jonathan Bardill is, aki Konstantinról úgy ír, mint „a keresztyén aranykor isteni császáráról”... Ide akarok kilyukadni... Hogy bizonyára sokan vannak, akik számára Nagy Konstantin császár alakja az eredeti-élő, egész és valós(ágos) keresztyénséget jelképezi... Ezeket a jelzőket hadd fejezzem ki inverz módon is: eredeti-élő, azaz nem szobor, egész, azaz nem egy testrész csupán, s valós-meglévő, azaz nem elveszett... Merthogy – ne feledjük – a górcső alá vett hírünk úgy hangzik, hogy megtalálták Nagy Konstantin bronzszobrának mutatóujját...

Nos, ha így tekintünk az egyháztörténelemre, akkor láthatunk ilyen – én így neveztem el magamban - „leértékelődési folyamatokat”, tendenciákat...
Az első, amikor egy élő személyből szoborrá válik... (Itt jegyezném meg, hogy felfogásom szerint a keresztyénség a feltámadott és ma is élő Jézus Krisztusnak kell hogy legyen a megtestesülése, élővé válása, kisugárzása... Tehát éppen egy ellenkező folyamatról van szó, ráadásul itt nem is Jézus, hanem egy Őt „csak” a halálos ágyán elfogadó (?) pogány császár a kiindulópont...) Amikor az élő hit helyett megjelennek a holt dogmák... Az élettel teli tartalmak helyett az üres keretek... Amikor nem a jelenben dicsőíti az ember az Istent, hanem a dicső múltban, önmagát...
A következő devalválódási jelenség az egész részekre hullása... Amikor a keresztyénség nem a Krisztus testének (I. Kor. 12) egészeként és organikus egységeként jelenik meg, hanem csak részekben produkál életjelenségeket... Ilyen korszakokra gondolok, mint pl. racionalizmus, ebben az emberi értelem lett piedesztálra emelve... A pietizmusban az érző, szerető szív... A misszió századaiban a láb, a diakóniáéban pedig a kéz... Nos, ha a mutatóujjat nézzük, mint egyháztörténeti szimbólumot, akkor ez valóban találó lehet napjainkra, hisz nem hiszem, hogy volt még egy ennyire útvesztőkkel teli korszak, melyben annyira szükség lenne a krisztusi út megmutatására, mint napjainkban!
A harmadik stádium pedig, mikor nem csak háttérbe szorulnak a dolgok, hanem el is vesznek... Amikor eltűnnek keresztyén közösségek, bezáródnak /eladásra kerülnek keresztyén templomok, s keresztyén emberek veszítik el hitüket... Az is sokat mondó lehet, hogy ebben a bizonyos hírben Nagy Konstantin bronzszobrának mutatóujját akkor vághatták le, amikor az eredetileg kezében tartott földgömböt a Via Appia egy kilométerkövére helyezték... Ha a Via Appiát a római hatalom/ köztársaság /szabadság/ jólét stb. szimbólumaként fogjuk fel, akkor ezt úgy is érthetjük, hogy amikor a krisztusi uralom helyett az emberi hatalom útjára lépünk...

Megtalálták Nagy Konstantin bronzszobrának mutatóujját... Érdekes, s egyben számomra nem teljesen világos, hogy 1863 óta miért kellett több mint 150 év ahhoz, hogy a francia kutatók rájöjjenek arra, hogy a mutatóujj náluk van a Louvre-ban... Maradjunk annyiban, olyan ez, mint a reformáció hitigazságai: azok már megvoltak, Luther(ék) csak újra felfedezték...! Szóval előkerült a mutatóujj, összeállhat újra az egész, s már „csak” az hiányzik, hogy a szobor életre keljen... Az élő keresztyénség... Kérdés, hogy szembe lehet-e menni az előbb felvázolt „leértékelődési folyamatokkal”, a(z) (egyház)történelemmel...? Nem tudom, de azt igen, hogy nincs más esélyünk...!