Mindenképpen szükségem lesz lelki segítségre. Tavaly azért kellett, hogy újra bízzak magamban, amikor sízek és ne féljek a sérüléstől. Most ezzel már nem lesz gond, mégis nehezebb lesz lelkileg, mivel lemaradok az olimpiáról. Mert azt megtartják, csak nélkülem. Emiatt reggelente még elfog a szomorúság.

Miklós Edit lelki segítségre szorul - 24.hu

 

Magas hegyek. Fehér, hóval borított táj. Nekem elsősorban a nyugalmat és a lecsendesedést jelentik. Éppen ezért örülök annak, amikor végre esik. Sűrűn, nagy pelyhekben. Mintha mindenki lassabban lépkedne ilyenkor. Egy csapásra vége szakad az izgatott rohangálásnak, folyamatos tenni akarásnak.

Vannak azonban emberek, akiknek ennél jóval többet jelent. A mindennapi kemény edzéseket, a felkészülést és azután a versenyzést. Mint Miklós Edit esetében.

Mert ha mostanában ritkán adatik is meg a fehér, havas táj látványa, a televízió képernyőjén keresztül azért szívesen nézem, ahogyan a síelők egy hegy tetejéről lenéznek, várnak pár másodpercet és már indulnak is a szédítő mélység felé. Négy évvel ezelőtt, még az olimpia előtt egy magyar nevet is láttam az indulók között.  A riporterrel együtt lettem egyre izgatottabb, hiszen a mi magyar indulónk, a már említett Miklós Edit bizony nagyon jól szerepelt. Sikerült az olimpiát megelőző versenyeken egy 5. és egy 7. helyet megszereznie. Óriási. Azután következett az olimpia, ahol lesiklásban 7. helyen végzett, alpesi összetettben 16., szuper óriás lesiklásban pedig 15. lett.  Önmagában ezek az eredmények is figyelemre méltóak, hiszen jó ideje nem hallhattunk ilyen előkelő helyen végző magyar síelőről. Ezek után persze már tudatosan figyeltem Editre és követtem azokat a versenyeket, ahol indult. A következő évben a csodaszámba menő 3. helyet is sikerült megszereznie St. Moritz-ban.

Mit üzenhet számunkra ez a történet, ha csak ennyit tudnák? Egészen biztosan beszélne arról, hogy kicsiként is lehet a legnagyobbak között nagynak lenni. Hogy érdemes küzdeni, akarni, meg lesz az eredménye a befektetett munkának. Vagyis motiváló számunkra mindaz, amit és ahogyan Miklós Edit tett.

A sportolók világ azonban veszélyes világ. Mert sérülések, balesetek bármelyikükkel történhetnek.

Sajnos, tavaly januárban pontosan erről halottunk. Miklós Edit egy ausztriai versenyen keresztszalag szakadást szenvedett. Műtét, rehabilitáció, kényszerpihenő. Fájdalmak. Azután az újrakezdés. Fokozatos terhelés, edzések.

Idén januárban pedig megint történt valami. Újabb sérülés. Amit persze megint műtét követett, majd a lábadozás. Indul a rehabilitáció is. Mégis minden más. Mert 1 héttel ezelőtt a sportvilág már Phjoncsangra figyelt, ahol elkezdődött a XIII. téli olimpia. Miklós Edit nélkül. Ő nem tudott elutazni, nem indulhat a versenyeken.

Olimpiát 4 évente rendeznek. Korom alapján még beleférne a következő téli olimpia, de négy év hosszú idő, így egyenlőre nem gondolok rá – mondta a sportoló. A mostani lehetőség elveszett, ki tudja, lesz-e következő? Reálisan látja a helyzetet, ez derül ki abból, ahogyan Edit fogalmaz.

Mert vannak az életben olyan pillanatok, amelyek egyszeriek és nem térnek vissza. Nincs következő lehetőség, nincs kárpótlás sem. Nem mindig igaz az a mondás, amivel sokszor vigasztaljuk magunkat és egymást is, hogy „ha Isten bezárja az ajtót, valahol ablakot nyit.” Nincs mindig happy end egy-egy történet végén. Még akkor sem, ha erre vágyunk és talán azt tartanánk igazságosnak is. Van, amikor azt kell tudomásul venni, hogy „nem” a válasz. Amivel lehet viaskodni jó hosszú ideig, lehet bele nem törődni és lehet keresni, elfogadni, igénybe venni segítséget is, hogy tovább tudjunk lépni annál a pontnál, ahol megállásra kényszerített egy nem várt esemény. Miklós Edit arról beszélt, ő abból merít erőt, hogy nem fordultak el tőle azok, akik körülötte vannak. Vajon hol van a mi erőforrásunk hasonló helyzetekben? Amikor kudarcot, csalódásokat, megakadást élünk meg, azt, hogy most nincs tovább? Látunk-e embereket magunk körül, akik segíthetnek, akik készen arra, hogy velünk legyenek akkor, amikor a legnehezebb? És felfedezzük-e Isten közelségét, aki ilyenkor is velünk van?