Egyes felmérések szerint a fiatalok akár ötven százaléka is hátat fordíthat a kereszténységnek az egyetemi évei során: a dermesztő adat – amely az amerikai John Morrowtól származik – rámutat a súlyos problémára. Az író a CrossWalk cikkében három diáktípust mutat be, aki valamilyen oknál fogva elhagyja a hitét.

3 DIÁKTÍPUS, AKI SZAKÍT A KERESZTÉNYSÉGGEL A SULI UTÁN - 777.blog.hu

Azt gondolom, nincs egyetlen olyan lelkipásztor sem, akinek ne lett volna fájdalmas azzal szembesülni: valaki elhagyta a gyülekezetét. Akkor is nehéz mindezt megélni, ha magától értetődő, teljesen természetes és elfogadható ok áll a háttérben. Nagy a jövés-menés országon belül és kívül, az egyik helyről a másikra való költözés. Sőt, az az ember számít különlegesnek, akinek életét – születéstől a halálig -, egyetlen lakóhely határozza meg.

Az amerikai John Morrow azonban egy cikkében azokról a fiatalokról ír, akik valamilyen oknál fogva elhagyják a hitüket. Felmérésekre (és saját tapasztalatára) hagyatkozva beszél arról, hogy a fiatalok akár ötven százaléka is szakít a keresztyénséggel egyetemi évei alatt. Vagyis közülük minden második érkezik el addig a pontig, hogy – kimondva vagy kimondatlanul -, de megfogalmazza: a hit, Jézus követése már nem játszik szerepet az életemben.

Itthoni adatokkal hasonló felmérésről nem rendelkezem. De magunk elé idézve azokat, akik gyermek- és iskolás korukban még rendszeresen jelen voltak a hittan órákon, az istentiszteleteken, akik nem hagytak ki egyetlen nyári tábort sem, akik talán még konfirmációi fogadalmat is tettek, vajon velünk vannak-e még? Egyáltalán: tudunk-e még róluk? Sokszor nemhogy a személyes meggyőződésük és hitük gyakorlása fehér folt előttünk, hanem olyan alapvető dolgok is, mint hogy mivel foglalkoznak, mi minden történt az életükben.

Visszatérve az amerikai tapasztalatokhoz, három diáktípust ismerhetünk meg. Persze, furcsa egy kicsit különböző feliratú dobozokba tenni az embereket, mert egyáltalán nem biztos, hogy mindenki illik valamelyikbe, mégis segíthet bennünket arról gondolkodni, mi állhat egy-egy olyan döntés hátterében, amikor valaki azt mondja: köszönöm, de nem kérek többet abból, amiben eddig hittem.

Az első típust Morrow így nevezi: a relativista. Ő az, aki kiskorától jelen volt a gyülekezet életében, idővel azonban ráébredt arra: a keresztyének közül sokan csak a szájukkal vallanak valamit és közben másként cselekednek. Mintha a keresztyénség vasárnaponként egy-két órára lenne fontos az emberek számára, a hét további részében pedig beleolvad a háttérbe. A relativista tehát csalódik, mégpedig az emberekben. Világossá válik számára, hogy a gyülekezeti tagok sem tökéletesek. Sőt, ellentét van a vasárnapi és a hétköznapi énjük között. Mindebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy ha nem fontos, hogy az élet minden területét és idejét meghatározza az, hogy Krisztust követők vagyunk, akkor nem számít az az idő sem, amit az istentisztelet jelent. Nyugodtan ki lehet hagyni, felesleges ott képmutatóskodni.

Mi történik vajon azokkal, akik azért nem gyakorolják hitüket, mert úgy érzik: kérdéseikre nem kapnak megnyugtató feleletet? Sőt, úgy tapasztalják: nincs is lehetőség arra, hogy ezeket feltegyék. Amint valaki a kételyeiről kezd beszélni, máris megkapja: nincs elég hite. Mi ezeknek a tapasztalatoknak a következménye? John Morrow szerint az, hogy ezek a fiatalok megtanulják lenyelni a kérdéseiket, a kételyeiket, a bizonytalanságaikat és szépen elsodródnak attól a közösségtől, amely nem bizonyult elég befogadónak, megértőnek.

A harmadik típusba a meggyőződés nélküliek tartoznak. Ők is megpróbálták korábban feltenni a maguk kérdéseit, de rájöttek arra: a keresztyének nem tesznek ilyet. Ha pedig már a kérdések feltevése sem elfogadott, honnan lennének válaszok? Ezért máshol kezdenek válaszok után kutatni. Meg is kapják őket, ezek azonban azt erősítik benne: nincs értelme hinni.

Mindezt olvasva és közben figyelve arra, milyen reakciót vált ki mindez belőlünk, lehet, hogy azt mondjuk: ez az egész túl amerikai. Mi mások vagyunk, más körülmények között élünk, nem igaz ránk semmi sem abból, amiről ez az amerikai ember beszél. Lehet azt is mondani, hogy úgysem tehetünk semmit ezekért a fiatalokért. Ha egyszer így gondolkodnak, akkor nem lehet meggyőzni őket. Inkább azokra kellene koncentrálnunk, akik még velünk, köztünk vannak és őket megtartani valahogy.

Gondolkodhatnánk azonban egy kicsit azon is, hogy milyen közösségnek, gyülekezetnek kellene lennünk ahhoz, hogy a csalódottak, a kételkedők és a máshonnan választ kapók úgy érezzék: mégis van itt hely számunkra is. Annak ellenére, ahol tartunk éppen – a hitünkben, a kérdésinkben, a válaszainkban. Tudunk-e lehetőséget biztosítani arra, hogy megfogalmazzák, kimondják azt, amiről úgy látják, az nem jó, nem helyes, nem úgy kellene? Biztonságban érzik-e magukat annyira, hogy elmondják kétségeiket, vívódásaikat? Meg tudjuk-e legalább hallgatni azokat a válaszokat, amelyeket nem mi adtunk?