Az először 1934-ben kiadott, hithű náci orvosnő által írt csecsemőápolási szakkönyv (A német anya első gyermeke) 1,2 millió példányban kelt el, ennek felét a háború után adták el. A könyv arra utasítja az anyákat, hogy minden „szükségtelen” köteléket szakítsanak meg gyermekükkel, mert csak akkor lesznek életerős katonák, ha már újszülött korukban sem pátyolgatják őket. A könyv évtizedekre meghatározta a német csecsemőgondozási elveket, és a pszichológusok szerint káros hatásai még ma is érződnek.

A nácik gyereknevelési elvei máig nyomorítják a németeket - index.hu

Gyermeknevelési szakértő ugyan nem vagyok, de szülő igen. Élénken él még emlékezetemben az az időszak, amikor gyermekeink egészen kicsik voltak. Amikor először foghattam meg őket, a néhány kilogrammot nyomó kis testüket, azt éreztem, hogy végtelenül törékenyek, sebezhetők, mindenestől ránk hagyatkoznak és olyan felelősséget jelent az, hogy ők ránk bízattak, ennek akkora súlya van, ami nem mérhető kilogrammokban.

Bár sok mindent nem sejtettem abból, mit is jelent éjjel-nappal rendelkezésre állni, éjszakánként akár négyszer is felkelni, egy-egy hajnali ébredés miatt reggel hétre az ebéd főzésével elkészülni, egy dolog mégis egyértelmű volt. Ha hívás érkezik tőlük – amit a kezdeti időkben természetesen csak sírással tudtak kifejezni -, akkor menni kell. Válaszolni kérésükre, keresésükre, megszólításukra. Akkor is, ha legszívesebben a másik oldalunkra fordulnánk és aludnánk tovább. Akkor is, ha megpróbálunk úgy tenni, mintha fel sem ébredtünk volna, és abban reménykedünk, hogy társunk majd cselekszik helyettünk (persze, ő ugyanezt gondolja rólunk). Akkor is menni kell, ezzel is válaszolva arra, hogy hallottuk őt, itt vagyunk, figyelünk rá, ha nem értjük, mi lehet a baj? Mert nem lehet éhes, tisztába tettük, nem fázhat és valami még sincs rendben. Ha nem válaszolunk egy csecsemőnek, honnan tanulná meg, hogy számíthat ránk, hogy bízhat bennünk? Hogyan alakulna ki az érzés, hogy velünk, mellettünk biztonságban van?

Ezen gondolatok azért kívánkoztak ki belőlem, mert találkoztam azzal az írással, amely egy Németországban 1934-ben kiadott könyvről és annak a mai napig érezhető hatásáról szól. A könyv eredeti címe: A német anya és első gyermeke. Később a német szót elhagyva: Az anya és első gyermeke címmel adták ki. A csecsemők gondozásáról szól. Arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Mit kell tenni egy anyának ahhoz, hogy a megfelelő módon bánjon gyermekével. Az egész könyvet átható szemlélet szerint egy anya legfőbb kötelessége, „hogy bármi áron ignorálja a gyermek érzelmi szükségleteit és kötődési segélykiáltásait.” A cél ugyanis nem más, mint megakadályozni az anya és gyermek közötti erős kötődés kialakulását. A cél elérése érdekében tilos a szoros testi kontaktus, még ölbe véve is úgy kell tartani a gyermeket, hogy ne nagyon érjen az anyához. Fürdetés, pelenkázás, öltöztetés közben is csak annyi ideig szabad a babához érni, amennyi feltétlenül szükséges. Az pedig, hogy a síró csecsemőt hagyni kell sírni, teljesen természetes a könyv írója szerint.

Azt gondolnánk, hogy ezt a könyvet, írónőjével és nevelési elveivel együtt már mindenki elfelejtette. Különösen, ha arra gondolunk, hogy az írónő egyrészt tüdőgyógyász volt, nem pedig gyermekorvos, másrészt köztudottan, élete végéig meggyőződéses náci maradt. Csakhogy a könyvet a nyolcvanas évekig újra és újra kiadták. Hány és hány szülő olvashatta és tekintett rá úgy, mint ami eligazodási pont számára? Hány és hány csecsemővel bántak a könyv elvei szerint? És ezek az egykori csecsemők szülővé válva ugyanúgy viszonyultak gyermekeikhez, unokáikhoz, ugyanazt adták nekik, mint amit egykor ők kaptak. „A német pszichoterapeuták már-már unalomig ismerik a történetet: a hatvanas éveiben járó, súlyos depresszióval küzdő páciens arról számol be, hogy hangulatzavarát az okozza, hogy úgy érzi, nem képes eléggé szeretni gyermekeit és unokáit.”

Így határozza meg nemzedékek életét mindaz, ahogyan életük első hónapjait, éveit töltötték. A kötődés, a bizalom hiánya végig kíséri életüket és meghatározza, hogyan viszonyulnak egymáshoz, mit gondolnak magukról és életükről, tudnak-e, mernek-e hinni és bízni Istenben?

A hűvös, fegyelmezett, távolságtartó németek – jutottak eszembe a sokszor használt jelzők. Mi, magyarok mások vagyunk. Bennünket el tudnak ragadni és visznek az érzelmek, mi tudunk égni magas hőfokon. Csakhogy hallom a kérve-kéretlenül adott tanácsokat is, amelyekkel elhalmozzák nálunk az anyákat. Ne kapd fel rögtön! Hagyd sírni – majd abba hagyja! Ne vedd fel, mert nem tudod majd letenni! És amit soha nem értettem: Ne hagyd magad manipulálni! Ne szokjon hozzá, hogy rögtön ugrasz! Persze, minden gyermeknek meg kell tanulni a türelmet, azt, hogy néha várnia kell és amit szeretne, nem kaphatja meg rögtön. De valóban egy pár hónapos csecsemőtől kellene azt elvárnunk, hogy mindezt tudja? Ha pedig nem adunk választ akkor, amikor ő megszólít az általa képes módon, vajon később, nagyobb gyermekként, kamaszként lesz-e még bizalma hozzánk? Bennünket kérdez-e meg, nekünk mondja-e el örömét és bánatát? Vagy mást keres meg, mert megtanulta már csecsemő korában és leszokott arról, hogy hozzánk szóljon, hiszen mi úgysem válaszolunk.

A felelősség, amelyet gyermekeink érkezésekor érzünk, még nagyobb lesz, ha arra gondolunk: ahogyan mi vagyunk jelen számukra, az nemcsak az ő életükben lehet meghatározó, hanem az utánuk jövőkében is.