1993-ban egy akkor kevéssé ismert dél-afrikai fotóriporter, Kevin Carter - később Pulitzer-díjat nyert - alkotása rázta meg a világot. A megrendítő fotó egy, az éhezéstől végletesen legyengült kislányt ábrázol, mellette egy keselyű a halálát várja.

   A keselyű és a kislány Mai Manó Ház

Jóllehet Carter idejében arra utasították a fotóriportereket, hogy kerüljék a fizikai kontaktust az éhínségben szenvedőkkel, mert betegséget terjeszthetnek, későbbi nyilatkozataiban többször is kifejezte sajnálatát, amiért nem segített a lányon. Carter visszaemlékezésében arról is mesélt, hogy óránként húsz ember halt meg azon a helyen, ahol az ételt osztották. A kislány sorsa nem volt egyedülálló.

„Depressziós vagyok…nincs telefonom…nincs pénzem lakbérre… nincs pénzem gyerektartásra… nincs pénzem a hitelekre…pénz! …Kísértenek a gyilkosságok és holttestek emlékei, harag és fájdalom… az éhező vagy sérült gyerekek, lövöldöző őrültek, gyakran rendőrök, gyilkosok… Elmegyek, hogy csatlakozzak Kenhez (Ken Oosterbroek, Carter nem sokkal korábban elhunyt kollégája), ha nekem is megadatik ez a szerencse.”

Természetfotósok egyik alapvető hozzáállása, hogy nem avatkoznak bele az általuk megfigyelt, dokumentált eseményekbe, környezetbe, körülményekbe. Ha két állat vívja élet-halál harcát akkor sem. Hiába szimpatikus a kis antilop és taszít a hiéna. Krokodil ragadja meg a kis elefánt borjút. A kis gekko meg az imádkozó sáska szembe találkoznak, vagy a leveli béka meg a sikló. A madárfotós is képes nyakig vízben állni, vagy épít egy leskunyhót, de láthatatlan és észlelhetetlen akar maradni.

Ez a kép azonban más. Itt is két élet jelenik meg rajta. Itt is az egyik élet a végét járja és a másik erre vár. Ami az egyik életnek a vég, a másiknak a továbbélés. A kép tragédiája, hogy az egyik élet ember. Egyedül van. Kiszolgáltatott. Kicsi. Nem élt még annyit sem, hogy ismerje a környezetét. Csak azt az ösztön szerinti rémületet, amit apa és anya nélkül él át minden ilyen percben. (Ha hinni lehet a beszámolónak, akkor a szülők a repülőgépnél tülekednek a segélyért, élelemért)

A fotós észlelte a kompozícióban rejlő erős érzelmi töltést. Elkészítette a képet. Vajon szabad-e számon kérni?

A szerkesztők beválogatták, a kiadó kiadta, mert észlelték, hogy ereje van, kifejez valamit. Alkalmas "megszólítani" embereket.

A nézők, akik később látták, levelek százait, ezreit írták, mert nem tudták feldolgozni a látványt.

Ki mit lát ebben a képben? Az érzéketlen fotóst. A szenvedő gyereket. A tragikus helyzetet. Az élet mindennapos történését. Afrika nyomorát. Az ember jövőjét. A következő feladatot.

Mást lát egy anya. Mást egy pedagógus. Mást egy katona. Mást a fotós, újságíró és a Pulitzer-díj.

Pedig a képen egy dolog van. Egy kis élet lassan megszűnik élet lenni és mögötte ott van szimbolikusan (hiszen vannak többen és más fajok is, mondjuk rovarok, emlősök), aki el fogja takarítani könyörtelenül.

Egész történeteket írhatunk a kép köré. A szülőkről, a körülöttük lévő emberekről, segélyekről, a terület problémáiról, jövőbeli megoldásokról. De ez a kis élet történetét már nem befolyásolja.

A fotós története a szerettei elmondása szerint ugyanúgy tragikus volt. Nem bírta tovább az Afrikában látott borzalmat és halált. Kevin Carter 1994. július 27-én, 33 éves korában vetett véget életének.

Szabad-e beavatkozni? Lehet-e beavatkozni? Létezik semlegesség?

1956. Magyar történelem. Az oroszok beavatkoztak fegyveresen, a nyugat nem. Rózsa Flores Eduardo a délszláv háborúban újságíróként kezdte, haditudósítóként. Egy pillanatban a szerb fegyveres erők kegyetlenkedéseit látva a horvát hadsereg katonája lett. Ahol érzelmek vannak, ott a semlegesség eltűnik. Legyen az gyűlölet vagy szeretet.

Azt mondják a vezető rétegben több a pszichopata, akik érzelmeket kevésbé mutatnak fel. Kiválasztódnak, mert olyan döntéseket kell hozniuk, amit erős érzelmekkel nem tudnának megtenni. A segítő foglalkozásúaknak sem szabad érzelmileg bevonódni, legalábbis ezt tanítják, azokban a szituációkban, ahol segítenek. Mert nem tudnának jól segíteni.

Itt van ez a kép. Az utóéletével. Indulatokkal. Asszociációkkal. De nekem is vannak gondolataim róla. Az a kis ember azok mi vagyunk. A keselyű maga a halál, az ítélkezés. Valaki lát és valakire várunk, hogy kiszolgáltatottságunkban mellénk álljon, beavatkozzon, mert különben végünk van. Ha arra gondolok, hogy törött emberségünkben senki nem lépett mellénk, aki ember, több dimenziót is eggyé tevő nyomás alakul ki ott belül. Ennyire egyedül vagyunk? Megmagyarázhatatlanul igazságtalan. Szükség van ránk? Kinek? Amikor mindenki lemond rólunk, amikor egy lélek sem áll mellénk. Itt van az a pont, amikor emberileg nincs mit mondani, gondolni, mert nem lehet.

Itt már csak Isten szava szólhat. "A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért." János evangéliuma 10,10-11