Nagy szeretettel köszöntjük a Dunántúli Református Nőszövetség új honlapján! 

Köszöntés – Dunántúli Református Nőszövetség

Szombaton hajnalban felültem a vonatra. Szemben velem öregúr ült le, aki a bemelegítő kérdés után (Hová utazik?) nem folytatta a faggatózást, hanem rátért a lényegre. Madáregyesületi vezetőségi tag, és vezetőségi ülésre megy. Ami egyébként pontosan olyan, mint a politika, meg a parlament, őrült nehéz az emberekkel. Ő odahaza pintyeket tenyészt. Madárügyileg ki lettem oktatva. Mennyibe kerülnek a pintyek, az ara-papagáj és egyéb eg-zó-ták, micsoda megélhetés van külföldön a madártenyésztésből (az öregúr szerint ebből fel lehetne lendíteni a magyar gazdaságot), és micsoda automatizált kalickák léteznek. Volt egy pont, amikor feladtam. Én még az elején úgy közbeböktem volna, hogy igen, nagyon szeretem Schmitt Egont, gyerekkoromban még egy képeslapot is kaptam tőle, amikor állandó olvasója voltam az Állatvilág magazinnak, de a bácsi rendelkezett azzal a különleges beszélő-képességgel, hogy a levegőt is lopva vette. Közbebökni esélyem sem volt. Ezért végül kissé udvariatlanul, de elővettem a szemüvegemet és a könyvet, amiről hétfőre reposztot szándékoztam írni, és belemélyedtem az olvasásba. Nem a bácsi tehetett róla, hogy nem - az amúgy kitűnő - olvasmányról számolok most be, hanem a szombati nap élményeiről.

A vonat jó részét megtöltötték a patchworkösök. Kedves barátnőm, aki velük tartott, mesélte, hogy vagy nyolcvanan indultak egy másik megyeszékhelyre. Mind kiderült, négyszáz foltvarró nő találkozott egy kibérelt iskolában, ahogy teszik ezt már évenként. Mellettem öten szakértettek e témában, művelt asszonyok, akik valamiképp belebolondultak a szépséges tárgyak készítésébe. A vonat tehát tömve volt olyanokkal, akik egyesületi ügyekben utaztak a fővárosba, illetve más nagyvárosokba. Én magam szintén küldöttgyűlésre igyekeztem. Nőszövetségi ügyben. Talán ez furcsán is hangzik a kívülállóknak, de a Magyarországi Református Nőszövetség különálló jogi személyiséggel rendelkező egyesület, jóllehet az alapszabály szerint a Református Egyház része. Mivel megváltozott a jogszabályi háttér, ezért jó néhány módosításra volt szükség saját szabályzatainkban, ezért találkozott a küldöttgyűlés Budapesten.

Korán érkezett a hajnali vonat a fővárosba, sokat sétáltam a rég oly ismerős, ma már ijesztően elvadult utcákon, tereken. A Múzeum-körúton  minden zárva, mocskos kirakatüvegek és kosz az utcán. Átnézek a Múzeumra, s megállapítom, ha időm engedi, még gyorsan bemegyek a hirdetett kiállításra, mert nagyon izgalmasnak ígérkezik. Persze, mindezt felülírja majd az élet. A Ráday utcán kerülök, mert mindenütt felvonulási területek nehezítik meg a haladást. A mediterrán hangulatú éttermek és kocsmák még zárva. Hideg van, s átfagyva érkezem meg gyűlésünk helyszínére.

No, ha átfagytam, hát még didereghetek négy további órán keresztül, sőt, egész estig. A tanácskozásunk helyszíne ugyanis egy templomtér. Egy órát elüldögél az ember hidegben. Egy további óra után már feltűnik, hogy szívesen jönne egy kis meleg. A következő órák azzal telnek, hogy az ember önuralmat gyakorol teste felett, mert már bemászott minden végtagjába, minden porcikájába a hideg. Most lehetőleg el kell terelni a figyelmet, és feltűnés nélkül mozogni a templompadban.

Hogy egy templomtér nem alkalmas több órás tanácskozásokra, az szerintem nyilvánvaló dolog. Ha valaki szólni kíván, javaslata, felvetése, kérdése van, nem hallani. A vetítést legfeljebb az első sorban ülők látják. Ráadásul a jól nevelt templombajáró gátlást érez, hogy ott, benn a templomban járkáljon, hozzászóljon, jegyzeteljen, adott esetben kritikát fogalmazzon meg. Azon is érdemes elgondolkodni, ha már valaki veszi az időt, a fáradtságot, és elmegy egy gyűlésre, továbbképzésre, egyházi, vagy egyházi jellegű eseményre, miért kell még büntetni azzal, hogy hidegben üljön, fázzon, és a legcsekélyebb mértékig se legyen komfortérzése? (Ezen a szombati napon még rajtam kívül jó néhány ismerősöm, máshol, másutt, fázott egy jó sort.)

Miért mész el?, kérdezheti bárki, vagy kérdezi a rosszindulatú kisördög ott az ember fejében. Miért? Mert felelősséget érzek a közösség iránt. Rajtam is múlik, milyen a nőszövetség. Én magam a dunántúli szervezet ifjúsági titkára vagyok. Ezt a feladatkört a Dunántúl hozta létre, mintegy jelezve azt is, milyen új igényekkel lép fel. A pozíció valójában nem pontosan azt takarja, amit a cím sejtet. Elsősorban nem az a feladatom, hogy a fiatal lányokat meggyőzzem és bevonjam a nőszövetségi munkába. Inkább szól mindez a fiatalításról és megújulásról. Miután feladatom, megbízatásom a megújulás, ezért abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogy tisztemnél fogva is megfogalmazhatok kritikát a jelenlegi viszonyokra nézve.

Látszólag generációs problémákkal állunk szemben. Én magam sokkal inkább szemléletmódok ütközését tapasztalom. Az egyik legjobb példa erre egyik konferenciánk estéjén történt. A Dunántúli Nőszövetség rendszeresen két többnapos konferenciát szervez Füreden, amelynek fő, szombati napján az érdeklődés olyan nagy, hogy lassan kicsi lesz az előadóterem. Esténként kicsit családiasabban szoktuk körülülni az asztalokat. Egyik ilyen alkalommal, már éjszakába nyúlt a beszélgetés, egyik idős résztvevőnk elpanaszolta, hogy a fiatalokat nem lehet megérteni. Ő nem érti az unokáit, mindig csak a számítógép, és ő nem érti, és nem is akarja érteni, és az elvetemült gyerekek nem olvasnak, nem is emberek már, minden értéktelen, ami körülveszi őket. Na, ezen nekiálltunk vitatkozni. Ilyenkor rendre én is belendülök, mert a gyerekek, akiket ismerek, értékes, szellemiekben és érzelmekben gazdag emberek, akikben van igény a szeretetre, a szépre, a jóra. Idősebb társunk azonban megkeseredve folytatta, hogy ő bizony, nem érti a fiatalokat, miért is ilyen elvetemültek a mai gyerekek? „Az unokám azt mondja nekem, hogy mama, vegyél nekem túlélőkönyvet. Én meg kérdeztem, mit akarsz te túlélni?”, kiáltott fel az idős hölgy, mire a vitában felhevült szintén hatvan fölötti, szintén nagymama hölgy rákiáltott: „Hát téged. Mi mást?” Félreértés ne essék, sértődés nem volt, csak nagy nevetés, de a példa jól mutatja, hogy nem a test kora a meghatározó abban, mit gondolunk a dolgokról. A nőszövetségben a szemléletváltás a megújhodás legfőbb feltétele.

Hogy furcsa beidegződések dolgoznak szervezetünkben, mi sem bizonyította jobban, mint a szombati gyűlésünk. A elnöki beszámoló témája, amiben szabály szerint a közelmúltat átölelő munkáról kellett volna halljunk, a nőszövetségi munka méltatása volt. Felidéződött Zsindelyné Tüdős Klára alakja, aki Ravasz László felkérésére 1943-ban hivatalosan is megalakította jogelődünket. Szegény Zsindelynét annyit emlegetjük mi, hogy bizonyosan csuklógörcsöt kapna, ha még élne. Ám az elnöki beszámoló nem állt meg dicső múltunk nagy eseményénél, azt is felidézte, hogy az átkosban, amikor nem működtek nőszövetségek, valójában akkor is léteztek diakónia bizottságok, és az éppoly jó dolog volt. Valóban - gondoltam közben - egyszerűbb is lenne felsőbb irányításos alapon megoldani dolgokat. Létrehozni egy aktatologató bizottságot, tagjai fontos emberek, akik jól érzik magukat egy-egy ülésen, és elmondhatják, hogy nálunk van ilyen. Van, mint Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényében. Abban is van egy fontos bizottság, ami végül azt sem tudja eldönteni, valójában mit kellene csinálnia. Valami ilyen bizottságosdi járhatott a pénzügyekkel foglalkozó tagunk fejében is, amikor beszámolójában így fogalmazott: „Az útiköltség-térítés elég sokat tesz ki a kiadásokban, hiszen az Intézőbizottságunkban sajnos nagyon sok a vidéki.” Sajnos! Igen, sajnos, a nőszövetség az egy szemtelen szervezet. A munka vidéken folyik. Gyülekezeti csoportokban. Ezt a munkát pedig az egyházkerületi koordinálók fogják össze, és most szándékosan nem neveztem őket vezetőknek, hiszen feladatuk sokkal inkább a munka és a törődés, mint a klasszikus vezetői pozíció. Igen, sajnálatos, hogy az országos vezetőségben képviselteti magát a vidék. Ez elég botrányos, akárhogy nézzük. Ezek után valójában komoly kérdés számomra, miért van szükség egyáltalán az országos vezetésre? A probléma nem csupán teoretikus jellegű, komoly pénzügyi ellentmondások húzódnak meg a hátterében. Ugyanakkor tudom, mindezek azonnal érvényüket vesztenék, és hajlandók volnánk elfogadni – abban a pillanatban, mihelyst éreznénk, hogy az országos nőszövetség nem egy elvont fogalom, hanem élettel teli intézmény. Valami, amivel kapcsolatunk van, ami inspirálhatja az otthoni munkát, ami új és új impulzusokat ad. Nem titkolom, nem titkoltam soha véleményemet, hogy ez személyi kérdés is. Ebben igenis nagy szerepe van a szervezet vezetőjének.

A probléma azért is figyelemreméltó, mert sokat elárul hamis hagyománytiszteletünkről. Sokat emlegetjük jogelődünket, az 1943-ban megalakult Nőszövetséget. Mely egy nagyvilági asszony, Zsindelyné Tüdős Klára, színházi – és divattervező, miniszterné, valamint egy karizmatikus, tanult nő, Pilder Mária vezetésével alakult meg. A cél az volt, hogy a nőszövetség lépjen túl az országban mindenütt fellelhető jótékonysági női egyletek lelki és szellemi örökségén. Legyenek közösségépítő, gyülekezetsegítő, lelki megújulásban résztvevő női csoportok. Ehhez a két hölgy, Zsindelyné és Pilder Mária hihetetlen aktivitással járultak hozzá. Amíg lehetett, olykor kalandos utakon járták az országot, mindenütt tömegeket vonzottak, a mai napig vannak, akik személyesen is ott voltak valamelyik előadásukon. Később nehéz idők következtek rájuk, a szervezetet minden szinten megszűntette a hatalom. Amikor húsz éve újra megalakultak a nőszövetségek, természetesen a régi jogutódjának tekintették magukat. A dolog furcsasága azonban az volt, hogy helyi szinten ezt mégis inkább valami ultra-konzervatív formában tették, és lettek hímzőkörszerű, vagy templomtakarító-csoportok. Ami kell, de nem szabad kizárnunk más jellegű lelki és szellemi igényeinket sem.

A szombati nap egyik fénypontja az az előadás volt, amit a történész-levéltáros, Sárai Szabó Katalin tartott Pilder Máriáról. A referátum igencsak modern kérdésfelvetések sorával közelítette meg egykori kiváló elődünk alakját. Lehet-e független nőként szolgálni Istent? Nem hazudtolja-e meg a nő azt a legfőbb hivatását, hogy családot neveljen, gondozzon? Lehet-e nőnek férfiakat tanítani? Nem ellentétes-e ez a páli tanítással? A kérdések az akkor még zömében férfiak uralta egyházban szinte maguktól érvényüket veszítették. Érezzük, a modern kor kihívásai éppúgy uralták jogelődünket, mint mai szervezetünket. Ehhez képest mi valami aranyló, szépia-színű ködbe vontuk az egész egykori nőszövetséget, jóllehet az csak néhány évet tudott működni, és  vélt célkitűzéseit akarjuk zászlónkra tűzni. Csakhogy egy hamis kép alapján, ami semmiféle módon nem egyeztethető össze az egykori valósággal. Avíttságokkal bombázzuk a fiatalabb generációkat, és szidjuk, amikor ez nem érdekli őket. Mi, a Dunántúl, azt mondjuk, igenis, korszerű, mindenkit érdeklő, húsbavágó kérdésekkel kell foglalkozni, és igenis, olyan közösségeket megteremteni, amelyek hitélményt, igei útmutatást adnak. Egy minőségileg más közösséget kell kínálnunk, mint amit bárhol másutt találnának. Ebben a nagy civil kínálatban lelki és szellemi igényeket kell kielégíteni értékteremtő módon.

Szombaton szavaztunk, aztán ki-ki futott haza. Én még néhány hölgyet összeverbuváltam, és fotózni indultunk a metsző Duna-parti szélben. Egy műteremben kötöttünk ki, valaha szebb napokat látott lakrészben. A megkopott ablakkeretektől arrébb míves erkélyek, málló vakolattal, rozsdás kovácsoltvas díszekkel. Az ablakokból lélegzetelállítóan szép kilátás a Dunára, a Gellért-hegyre, abból a nézőpontból, ahol már nem látszik a mocsok, nem látszanak a felvonulási területek, sem a lerakódott korom és piszok. Egy elképesztően tehetséges fiatalember fogadott minket, s fotók készültek. Ez is része a nyitásnak, hogy azokkal kommunikáljunk, akik más közegben tájékozódnak. A műterem, a fotózás, a különleges élmény, az egész helyzet szürrealitása már része az újnak. Újfajta módon mutatkozunk meg. Mert nem tesszük véka alá a fényt, amit kaptunk. És megvarrjuk a maguk patchwork-jét, ezt a sokszínű, sokmintájú művet.