A Reuters hírügynökség forrásai szerint felmerült az is, hogy a görög választásokig, vagyis legalább áprilisig elhalasztják a 130 milliárd eurós mentőcsomag következő részletét. Az uniós pénzügyminiszterek szerint ugyanis a görög politikai elit nem elég elkötelezett az előírt költségcsökkentés iránt, és láthatóan nem akarja bevezetni a népszerűtlen intézkedéseket.

Külföldi megfigyelők lesnék a görög kormány minden lépését - Index

Átlagpolgárként figyelve az eseményeket, számomra a görög tragédia a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság viszonyának tipologikus esete: a görög emberek most szabad akaratukból szavazhatnak arra, amit a piac diktál nekik. Amíg a demokrácia valóságosan szabad akaratból hozott döntést feltételez, addig a piacgazdasági kényszer nyilvánvalóvá teszi, hogy legyen a demokrácia rendszere mégoly mívesen kimunkált jogi konstrukció is, könnyen illuzórikussá válhat. A görög válság brutális élességgel megvilágítja a szépen kisminkelt nyugati világkép alapvető ellentmondását, amely abban rejlik, hogy a piacgazdaság és a demokrácia mai fogalmai nem feltétlenül egészítik ki egymást.

A mai Nyugatot megalapozó két princípium (szabad piacgazdaság és liberális demokrácia) tipologikus viszonya pedig abban írható le, hogy a piacgazdaság újra és újra behatol a demokrácia ideájának zárt világába, s kaméleonként, úgy tünteti fel magát, mint a demokrácia része, holott nem az.

 A demokrácia értékelvű, a piac pedig érdekelvű.

 A piacnak egyetlen célja van, a haszon, s belső természete szerint növekednie kell, hogy életben maradjon. A piac agresszív, expanzív, szabályai ugyan vannak, de nincs „erkölcse”. A piac abszolút módon érdekelvű, önző és ilyen értelemben kegyetlen. A piac kódja az erő. S nem feltétlenül azért, mert a piaci szereplők ilyenek, hanem mert a piac hasonlatos valamiféle életben maradási versenyhez, amelyben a verseny természete határozza meg a résztvevők természetét, és nem fordítva. A piac a folytonos kielégítetlenség végzetes kényszerpályája, amely a szervezettség magas szintjein képes arra, hogy a piaci szereplőktől független életet éljen, minek következtében nem az ember teremti meg a piacot, hanem a piac az embert, a maga képmására. A gazdaság immár nem eszköz, hanem önmozgó, kényszeres cél, amely a maga belső törvényei szerint függetleníti önmagát, túlnő a fogalmilag szabad ember cselekvési keretein. A piac felzabálja az értékelvű embert és önpusztítóvá válik. Ekként, kihelyezésre és kiegyenlítésre váró dollármilliárdok cirkulálnak a világban, anélkül, hogy lenne ember, aki biztosan meg tudná mondani a történet végkifejletét. A válság mindig azt jelzi, hogy egy ponton a történet túlnő az emberen, aki azt hiszi, hogy ura még a történetnek.

Ezzel szemben a liberális demokrácia mai eszménye alapvetően értékelvű: a történet irányítására képes szabad egyén abszolút eszmei értékén nyugszik, amelyet ilyen fogalmak fejeznek ki, mint szabadság, önrendelkezés, emberi méltóság, méltányosság, igazságosság, esélyegyenlőség, tolerancia, egyenlőség. S hogy a demokrácia mai fogalmában felépített emberkép mennyiben korrekt, az egy másik kérdés. De legalább értékelvű.

Csakhogy a piacgazdaság és a demokrácia szereplői nem alkotnak külön világot. Bizonyos szintig mindenki piaci szereplő. A demokráciát igenlő, saját szabadságának hitében élő egyén egyúttal fogyasztó is, akinek a fogyasztása nélkül piacgazdaság nem is létezhetne. Sőt, talán éppen azért fogyaszt, mert a demokráciában megfogalmazott emberi szabadság és méltóság eszményét akarja megalapozni saját életében. De miután a piacnak saját belső természete szerint folytonosan növekednie kell, nemcsak kínál, hanem fogyasztási kényszerpályákat generál. Minél magasabb szinten szervezett a társadalom, annál erőteljesebbek a fogyasztási kényszerpályák, amelyek alól az egyén nem vonhatja ki magát, s amelyeket szabadsága kockáztatása árán is finanszíroznia kell.

Ezt mutatja a görög példa, ahol a hitelkihelyezésre alapozott növekedési kényszer, valamint a kényszeres fogyasztói hitelfelvétel egymást erősítve ellenőrizhetetlen folyamatot indított el a demokrácia kínálta egyéni szabadságban, minek következtében a társadalmi szintű szabadság az önmozgó piac foglyává vált. Visszafele nincs út. A kör bezárul.

Szembekerül egymással a megszüntethetetlen gazdasági érdek és az emberi méltóságot megalapozni hivatott demokratikus érték. S nem kétséges, hogy ebben a látens küzdelemben az érdek keresztül-kasul szabdalja az értékvilágot. Az érték nem lesz több immár, mint retorikus díszítőelem az elbújtatott érdekek harcának szépre csiszolt felszínén. E körülménynek messzeható és mély kihatása van a szabad piacgazdaság és a demokrácia egységére alapuló mai nyugati világképre: olyan gondolati folyamatokat indít be, melynek következtében az érdek fogalma túlsúlyossá válik az értékkel szemben, olyannyira, hogy az érdek kétségessé teszi az érték objektív létezését.

Ennek következtében a látóhatár az érdekelvű gazdasági folyamatokra szűkül, az érték, mint érték elveszíti objektivitását, és illuzórikussá válik. Talán innen magyarázható az a folyamat is, hogy a politikum szükségszerűen elveszíti értékelvűségét, és szimpla gazdasági érdekek alig burkolt eszközévé válik. Meg talán innen van az is, hogy mára az értékelvű társadalmi szintű médiumok, mint pl. egyház, színház, irodalom, művészetek szubkulturális jelenségekké váltak, s az értékelvűséget követni próbáló emberek pedig fantasztákká, akiknek nem sok közük van a valósághoz. Úgyhogy ne fantáziálj túl sokat az értékek igazságáról, mert akkor te vagy a lúzer. Ám ez a hazugság hosszú távon alig lesz fenntartható.

Ez a folyamat iszonyúan demoralizáló egész Európára nézve, hiszen aláássa az emberek hitét az értékelvű demokráciában, legyen a demokrácia bármi is. S azt üzeni, hogy miközben te azt hiszed, hogy szabad vagy, te döntesz, valójában mások már rég döntöttek felőled. Nem te uralod a történetedet. A görög tragédia romba döntheti a mai liberális Nyugat idealisztikus világát, amely, mint mondtuk, azon az alaptételen nyugszik, hogy liberális demokrácia és szabad piacgazdaság egymást feltételező és kiegészítő fogalmak. Könnyen előfordulhat, hogy a demokrácia, mint legfőbb legitimációs alapérték, kiüresedik és tartalmát veszti, s nem lesz több,mint érdekharcok humanizált fedő sztorija.

S ha valami veszélyezteti a mai Európát, akkor az nem önmagában a gazdasági válság, hanem az értékelvű Európába vetett hit összeomlása. Könnyen kiderülhet, hogy a liberális demokrácia eszményére épülő új nyugati világkép nem működik, mert ideája a történetet irányítani képes „szabad ember” konstruált, de nem igazolható fogalmán nyugszik.

A hatodik érzékszervem azt súgja, hogy haladunk egy pont felé, amikor a mai Nyugat látszólagosan értékelvű retorikája szétesik és teljesen hiteltelenné válik, s kezdődik a társadalmi szintű kiábrándultság korszaka. S ahhoz képest ez a gazdasági válság csak múló kis betegségnek fog majd tűnni. Mert hiába lesz gazdasági kényszer a válság leküzdésére, nem lesz hozzá lelki és szellemi energia, mert nem lesz hit az értelmes emberi élet lehetőségében. Depressziós és meghasonlott társadalommal nem lehet gazdasági válságot megoldani. Ezért számomra nagy kérdés, hogy a görög válság pusztán megszorításokkal és privatizációval közelebb visz-e a megoldáshoz. Könnyen lehet, hogy a gazdasági válságot társadalmi válsággá transzformálja.

Talán itt lenne az idő újragondolni, hogy minket, Európaiakat évezredes történetünk mire is predestinál. Van mihez visszanyúlni és újrafogalmazni az európai embert magát.

S hogy a görögök kapcsán a magyarokról is beszéltem-e, nem tudom. Döntse el az olvasó.