A párbeszéd veszélyes dolog. Kimozdíthat a véleményből, amelyben állsz.

Dübörög kishazánkban az őszi Zsinat, miközben egy interjú és a rá adott válasz borzolja a kedélyeket. Lassan már nem bírom követni a hozzászólásokat, és egyre inkább elbizonytalanodom abban, van-e véleményem, vagy ha van, akkor a sok bejövő infó alapján mi az enyém, az interjúról vagy a hozzászólásról, az interjú kikerülésének mikéntjéről vagy az egyházi közösség megszólíthatatlanságáról gondolom-e, amit gondolok. Arról viszont egyre inkább meg vagyok győződve, hogy a webes felület dialógusképtelen, és furcsa-szomorú konfliktusokba lök, ha előbb itt gondolkodom, mint személyes beszélgetésekben. Aki ezért megró, igaza van. 

Asztali beszélgetések - Bagdán Zsuzsi

Én a Reposztra is úgy tekintettem, mintha leülnék egy asztalhoz, aztán nekiállnék beszélgetni. "Képzeljétek, mit írt az újság! Tudjátok, mi erről a véleményem?!" - valahogy így. Nem szószék, nem monológ, hanem második lépés egy folyamatban (első maga, az alapcikk). Nem sikerült. Nem mindig sikerült. Most eltekintek attól, hogy vannak, akik megszabnák, miről írjak, vannak, akik megszabnák, hogyan írjak, vannak akiknek valami érthetetlen okból fáj a palásttalanul asztalhoz telepedés szabadsága. Őket sajnálom. Kár, hogy sokan csendben maradtak. Jó lett volna igazán beszélgetni...

Párbeszéd? - Reposzt


Bagdán Zsuzsa és Bella Péter fontos kérdést vetett fel, amely nekem már régóta szívügyem. Nincs párbeszéd az egyházban, állítják az elektronikus médiumokra utalva, mert ami van, az inkább csak amolyan üzeneteknek látszó gondolat-és indulatfoszlányok össze-vissza száguldozása a neten, a végtelenné kiterjesztett nyilvánosságnak ebben a számunkra  új világában. S ennek a szabályozatlan, határtalan nyilvánosságnak esik áldozatává a Reposzt is, ahelyett hogy az értelmes beszélgetés fórumává válna. Ráadásul - ezt már én teszem hozzá folytatva a gondolatot -, lévén egyházi blog, ha nem is hivatalos, minden jó szándéka ellenére a maga kuszált nyilvánosságával valami olyasmit közvetít az egyházról, amit az egyház nem akar mondani önmagáról, s ami ahelyett, hogy misszió eszközévé válna, inkább csak taszít. Egyházi segédlettel végzett antimisszió?

S valóban itt a nagy kérdés, hogy a nyilvánosságnak a mai lehetőségeivel hogyan élhet az egyház, vagy pontosabban hogyan élhetnek az egyházias netes felületek úgy, hogy egyszerre  nyitottak is legyenek, de ugyanakkor mégis megőrizzék belső koherenciájukat.

Mert ugye, az nem kérdés, hogy az egyház egyház voltából nem következhet más, csak az üzenet egysége a megélt hit közösségében. Mindenféle jó ízlést sértő vita, megnyilvánulás, szóhasználat, vagy akár a közös elvi alap-meggyőződést kikezdő vélemény-tobzódás idegen az egyházias nyilvánosság minden terétől. Ám mégis, abban a pillanatban, ha egy ilyen blog is, mint a miénk kiteszi önmagát a gyakorlatilag végtelen nyilvánosságnak, a szerzők eredeti szándékától eltérően rárakódhatnak olyan tartalmak, amelyek magának a blognak a jelentését írhatják át.

Nem véletlen Bella Péter keserű szókimondása:” Én a Reposztra is úgy tekintettem, mintha leülnék egy asztalhoz, aztán nekiállnék beszélgetni. "Képzeljétek, mit írt az újság! Tudjátok, mi erről a véleményem?!" - valahogy így. Nem szószék, nem monológ, hanem második lépés egy folyamatban (első maga, az alapcikk). Nem sikerült. Nem mindig sikerült.”

De én mégis vitatkoznék vele.

Nem mintha a jelen helyzet diagnózisával vagy akár Bagdán Zsuzsa leletével ne értenék egyet. Ám mégis, talán ami vigasztalhat bennünket, hogy egy tanulási folyamat legelején tartunk. Lehet, hogy sarkos, amit mondok, de állítom, hogy a mi egyházunkban nem alakult ki a nyilvános párbeszéd kultúrája, s nem jöttek létre azok a fórumok még a papír alapú médiában sem, amelyek az értelmes, építő, az egyház egyház voltát nem sértő nyilvános véleménynyilvánítás terei lehettek volna. Magyarán, hiányzik valami olyasmi, amit egyházi közéletnek lehetne nevezni. S most hirtelen, az elektronikus médiumok megjelenésével gyakorlatilag a fórumok végtelen lehetősége nyílt meg előttünk. Ám ezzel élni kellene tudni.

De nincs meg hozzá az a párbeszéd-kultúra, meg talán az a közéleti bátorság sem, amely nélkül hiába van lehetőség, a nyilvánosság csak elszabadult tartalom-foszlányok kaotikus terévé válhat, de nem párbeszéddé.

Pontosabban, nem is egészen precíz az a fogalmazás, hogy a református egyházban nem alakult ki a nyilvános párbeszéd kultúrája. Inkább mondhatni azt, hogy elveszett. Mert volt. Érdemes csak belelapozni a két háború közötti magyar református sajtóba, s az ember szinte megdöbben a szellemi pezsgés láttán. Igenis volt párbeszéd, volt értelmes vita, volt nyilvánosan megfogalmazott vélemény.

A diktatúra egyik legkártékonyabb hatása talán éppen az volt, hogy megfélemlített bennünket, leszoktatott az artikulált véleményformálás szabadságáról, elhitette velünk, hogy a félelem jobb tanácsadó. S aztán mintha a rendszerváltás utáni két évtized még nem adott volna elegendő időt, s nem is tudtuk megtanulni, hogy nem feltétlenül kell a folyosókon suttogni, nem kell félni, mert igenis lehet keresztyén módon nyilvános párbeszédet folytatni, s lehet, még akár nyilvános konfliktusos vitahelyzeteket is az egyház egyház voltát igenis megőrző módon kezelni. (Ami nyilván nem azt jelenti, hogy minden ügyünket a nyilvánosság elé kell vinni. Minden közösségnek lehetnek olyan dolgai, amelyeket nem lehet kitenni a mindenki számára elérhető nyilvános felületekre.)

Az a véleményem tehát, hogy egy (újra)tanulási folyamat kezdetén vagyunk, s nagyon remélem, hogy némaságunk oldódik, beidegződött félelmeinken úrrá leszünk, s megjön a hangunk. Nem visszatetsző, az egyházhoz méltatlan kaotikus ricsajjá alakítva az elektronikus egyházi média felületeit, hanem a nyilvánosság építő fórumaivá. Ha nem hinném, hogy ennek a folyamatnak részese a Reposzt is, magam lennék az első, aki kezdeményezné megszüntetését.

 

Hozzászólások