Csütörtökön, közép-európai idő szerint 13 órakor a Svéd Királyi Tudományos Akadémia kihirdette az idei irodalmi Nobel-díjast: Mo Jen kínai író lett a kitüntetett.

Mo Jen kapta az irodalmi Nobel-díjat – mno-hu

Liao Ji-vu emigrációba kényszerült kínai ellenzéki író kapta a Német Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülésének Békedíját, a tekintélyes elismerést vasárnap adták át a Frankfurti Könyvvásáron…. A vasárnapi díjátadón elmondott beszédében Liao Ji-vu elhatárolta magát az irodalmi Nobel-díj idei kitüntetettjétől, Mo Jentől (Mo Yan), az államot képviselő írónak nevezve honfitársát. 

Kínai ellenzéki író kapta a német könyvszakma Békedíját – hirado-hu

Szeptemberben még elfogadta a Magyar PEN Club által alapított Janus Pannonius nemzetközi költészeti nagydíjat Lawrence Ferlinghetti amerikai költő, aki október közepén mégis azt közölte az amerikai sajtóval: emberi jogi aggályok miatt nem veszi át az először neki odaítélt elismerést - közölte az MTI-vel vasárnap Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke.

Ferlinghetti először elfogadta a Janus Pannonius-díjat – index.hu

Persze, az irodalom mindig akkor jelenik meg a hírekben, amikor botrány van, díjak, amiket átvesznek, és díjak, amiket nem vesznek át. Úgy tűnik, mintha az irodalmat művelők mást sem tennének, mint örökös felháborodottságban szidnák a kitüntetettet, irigységtől és pénzsóvárságtól csöpögő nyállal, és mind a nagy díjakról álmodnának titokban. A héten két olyan hír is borzolta a kedélyeket, amiket csupán csak a „díj” szó kapcsol össze.

A 2012-es irodalmi Nobel-díjat egy Mo Jen nevű kínai kapta, s megtudhattuk azt is, hogy sokan a kommunista rendszer opportunista szekértolójának tekintik, s hogy a rendszerellenes kínai írók hevesen tiltakoztak a döntés miatt. Ha kérdenék „Mi-lyen Mo-jen?”, kénytelen lennék azt a választ adni: fogalmam sincs. Csupán olyan nagybecsű újságok lapjairól tudom, mint az ingyen osztogatott zöld napilap, hogy illető író a „hallucinatív realizmus” képviselője. Ehhez ugye ki-ki gondolja azt, amit akar. Illető lap azt is tudni vélte, hogy nagyon hasonlít Márquez.-re, másutt Joseph Hellert és Franz Kafkát emlegetik. No jó, méltánytalanság lenne Mo Jen-nel szemben minősíteni életművét, stílusát, amikor nem találtam tőle még a világhálón, és idegen nyelven sem írását. Tehát Mo Jen urat most ne piszkáljuk, ha egyszer nem olvastuk.

A másik hír hazai vonatkozású volt, nemzetközi kitekintéssel. A Magyar PEN Club által alapított Janus Pannonius nemzetközi költészeti nagydíjat Lawrence Ferlinghetti amerikai költő visszautasította. A díj 50 ezer euróról szólt. A honi magyar írók és költők ilyenkor felkiáltanak. Mit nekem az a pár millácska Nobel, hiszen 50 ezer euró is akkora píz! Nincs is talán annyi a világon!

Nincs is, kérem szépen, mert amíg kétes hírű beat-költőknek odaszánják, addig hazai irodalmáraink lassanként a nyomor szélére kerülnek. Ne higgye senki, hogy a korábban még soha nem hallott díj miatti feljajdulások az irigység okán születnek. Nagyon nehéz nagyvonalúnak lennie annak, akinek nincs pénze kifizetnie a családi tüzelőjét. Az utóbbi évek olyan típusú nehézségek elé állítják a művészeket, amik végképp megkérdőjelezik a megszólalás lehetőségét. A többség lassan valóban főfoglalkozású íróvá és költővé válik, persze nem a művészi kiteljesedés igénye miatt, hanem mert sorra szűnnek meg azok a munkalehetőségek, amelyek úgy-ahogy a felszínen tudták tartani őket. Folyóiratok szűnnek meg, művészeti és oktatási intézményeket zárnak be, vagy ellehetetlenítik az ottani munkavállalók helyzetét. Iskolákban ugyan hová is vegyék fel tanárnak, egyébnek? Hiszen egyre kevesebb a gyerek. Nincs állás, nincs méltó munkahely, nincs megfizetett munka. Aki megjelenik, örüljön, hogy megjelenik. A folyóiratoknál még csurran-cseppen egy kevés, de a megjelenő könyvek után már bizonytalan, hogy bármi jutna olykor nem évek, de évtizedek munkája béreként.

Amint így morfondírozgattam mindezen, épp az utcán jártam, hazafelé az iskolából (naponta többszöri utam van oda mostanság, mióta két apróságom öt-tíz kilós könyvcsomagok súlya alatt nyögve olykor hálásan átadja táskáját), szóval mendegélek a zajos utcán. Gondolkodom szegény írókon, akinek nincs férjük, mert esetleg férfiak (most már értjük, miért van annyi női író?), szóval gondolkodtam, hogy is lehet megélni, meg miből, meg milyen borzasztó, s így, ebben a szomorkodásomban elkanyarodik mellettem egy fekete autó. Benne nem író ül. Hová gondol kedves olvasó?! Szóval egy olyan fiatalember ült, aki nem a tanulmányaival jutott az autóhoz, hanem mert szeret a közéletben részt venni. Annak is jövedelmezőbb ágazatában. Illető fiatalember, nálamnál fiatalabb ember szép öltönyben, drága napszemüvegben hajt a drága autójával. Ez utóbbiról persze tudjuk, hogy nem az övé, hanem a közé, az enyém és a tied is, csak ő használja, szóval így elhajtott. És kénytelen voltam megint az írókra gondolni, meg a költőkre, akik ma is ugyanazt a nyomort élik át, mint annak idején szegény Attilánk, aki nem kapta meg sehogy sem azt a Baumgartner-díjat. Hiába tudta, hogy ő a legjobb.  S hányan vannak így e kis hazában, akik nem 3000 pengős nagydíjat, de még a (gondolom bruttó) 200 000 forintos József Attila-díjat sem kapják meg, amit nem kevés cinizmussal a Baumgartner-díj hamvain hozott létre annak idején a kommunista hatalom.

Én csak egyet kérdeznék: az „én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani” indíttatású művészek, gondolkodók, művelt, közös dolgaink javításán fáradozó, olykor zseniális emberek miért számítanak a társadalom zabhegyezőinek? És megfordítom a kérdést. Ha ők azok, akkor a mindent frankóra megmondó, mindent jobban tudó, alapképzésben is alig részesült tanácsadók hada vajon miért nem a társadalom zabhegyezői? Talán még Mo Jen sem tudná megmondani ezt. Utólag már senkit nem vigasztal, hogy jobb volt, mint minden díjazott, ha egyszer nem kapott méltó elismerést, emberhez méltó anyagi hátteret. Ugyan ki magyarázná meg most így utólag József Attilának, hogy kortársai jobban megérdemelték azt az éves díjat? Ugyan ki?

Hozzászólások