ÉGLISE  PROTESTANTE RÉFORMÉE  HONGROISE EN FRANCE      
ÉGLISE  PROTESTANTE RÉFORMÉE  HONGROISE EN FRANCE      
FRANCIAORSZÁGI MAGYAR PROTESTÁNS REFORMÁTUS  EGYHÁZ 
Paroisse de Saint Esprit 5 Rue Roquépine 75008 Paris
CCP 7 309 63 F Paris
2011

FRANCIAORSZÁGI MAGYAR PROTESTÁNS REFORMÁTUS EGYHÁZ 

A múlt vasárnap franciaországi magyarok között szolgáltam Párizsban. Az istentisztelet után tea és sütemény mellett volt alkalmam néhány szót váltani a gyülekezet tagjaival, s egyiküktől nagyon megfogott egy mondat, amely azóta is foglalkoztat. Így hangzik: ”Aki ad magára valamit, jár templomba.”  Arra a kérdésbe bújtatott állításra volt ez a meglepő válasz, hogy Franciaországban, a híres és hírhedt forradalom hazájában a keresztyénség mára már bizonyára padlót fogott. Erre jött ez a sajátosan megfogalmazott állítás azokról, akik „adnak magukra valamit”. Vagyis, ha jól értettem, a francia középosztályról.

Persze, minden ilyen személyes tapasztalaton nyugvó állítást óvatosan kell kezelni, s őszintén, fogalmam sincs, hogy efféle laikus megfigyelést szakmailag és adatszerűen alá lehet-e támasztani. Minden esetre kinti forgolódásom alatt megkérdeztem többeket, és hasonlóképpen nyilatkoztak. A Francia Magyar Intézet igazgatója például elmondta, hogy a közelükben lévő St.Sulpice templomban vasárnap több misét is tartanak, s mindegyik alkalommal zsúfolásig megtelik a hatalmas épület többnyire konszolidált, jól szituált emberekkel. Ugyanakkor azt is mondta, hogy ez inkább csak Párizsra jellemző, vidéken a helyzet egészen katasztrofális. Aztán ugyanezt hallottam vissza egy francia könyvtárostól.  Az itteni személyes tapasztalatok tehát beszámolnak a fordulat valamiféle jeleiről. Egy olyan kibontakozó trendről, amely ellentmond minden előzetes, egyébként a marxizmus és neo-marxizmus sablonjaira épített, s aztán széles körben magától értetődőnek elfogadott jövőképnek. E sablon szerint az elvallástalanodás és elegyháziatlanodás európai folyamata – élükön a nyugati országokkal, különösen is Franciaországgal – töretlenül halad előre. „Európa nem keresztyén többé” – hangzik egyik oldalról az ujjongás, a másikról a gyászének.

Természetesen igyekszem magamat távol tartani mindenféle elhamarkodott, csak néhány példára alapozott általános konzekvencia levonásától. Ugyanakkor az ilyen példák arra is figyelmeztetnek, hogy nem kell feltétlenül bedőlni az olyan típusú híreknek, hogy véglegesen elérkeztünk volna a keresztyén Európa történetének a végéhez. A párizsi magyar gyülekezetben hallott mondat kapcsán óhatatlanul eszembe jutott a nem is olyan régen Londonban látott óriásplakát Micklethwait és Wooldridge könyvéről, amely talán számunkra harsány módon azt hirdette, hogy „God is back” – „Isten visszajött”.  Meg eszembe jutott Sarazzin nemrégiben megjelent, óriási vitákat kiváltott könyve (Németország felszámolja önmagát).Tegnap este meg egy norvég könyvtárossal beszélgetve azt tudtam meg, hogy a nagyobb osloi templomok vasárnaponként tele vannak.

Ha történelmi fordulatról túlzás is lenne beszélni e néhány példa kapcsán, annyi talán bizonnyal elmondható, hogy a nyugati keresztyénség jövőjének ez az ismert sematikus értelmezése minimum kérdéseket vet fel. Egyre szaporodó jelei vannak annak, hogy bekövetkezhet egy fordulat, amely, azt hiszem, egész egyszerűen történelmi reakció a huszadik század második felének európai ateista ámokfutására. Nem, ezúttal nem a mi történetünkre gondolok elsősorban, tehát a kommunizmusra a hivatalos ateizmusával, hanem különösképpen is a hatvanas-hetvenes évek nyugati neomarxizmusának máig tartó hatására. Magát a jelenséget és annak hatását a vasfüggöny mögött élve talán nem fogtuk fel teljes mélységében. (Én biztosan nem.) Helyette inkább az emlékeinkben még megmaradt keresztyén Európáról ábrándoztunk, s csak az úgynevezett rendszerváltás utáni eszmélődéseinkben döbbentünk rá arra, hogy ez az Európa már nem az az Európa. Miközben tehát mi be voltunk zárva az erőszakolt ateizmus világába, nemigen tudatosodott bennünk, hogy volt itt valamiféle párhuzamosság Nyugat-és Kelet Európa között, legalábbis ami a keresztyén hagyományhoz való viszonyt illeti. Nem véletlen, hogy „kiszabadulásunk” után hiába kerestünk volna támaszt a Nyugaton a keresztyén folytonosság valamiféle visszaállítására. Sőt, azt kell mondanunk, hogy a kommunizmus zártsága abszurd módon egyszerre megszüntette, de mégis jobban konzerválta a hagyományos értékvilágot mint a szabad Nyugat-Európa.

Az általam a fentiekben leírt személyes tapasztalatok viszont mintha arra utalnának, hogy az ateizmusnak ez a magától értetődőnek bemutatott, és tényleg széles tömegek által elfogadott európai trendje nem feltétlenül valamiféle végleges beállítódás (végtére is a történelem nem marxista sablonok szerint működik), hanem nagyon is átmeneti történeti jelenség, amely ma a kifulladás jeleit mutatja. Úgy tűnik, lehet ugyan a történeti keresztyénséget zárójelbe tenni, visszalökni a múltba, kiiktatni mint irreleváns valóságértelmezést, sőt akár démonizálni is, attól még nem lehet felfüggeszteni azt az igényt, amely a keresztyénséget „létrehozta”: a mindenkori ember mindenkori igényét arra, hogy az életének valamiféle értelemadó hátteret találjon. Miközben tehát a történeti keresztyénség háttérbe szorítása valóban „sikerrel” járt, s ehhez – legyünk önkritikusak -  bizonyára hozzájárult maga a történeti keresztyénség is, addig a másik oldalon az ateizmus mégsem tudott felmutatni valamiféle egységes világképet, amely az emberi életet értelmes egészbe helyezte volna.  Szinte szükségszerűen megjelenik újra az igény valamiféle morális világrendre, arra, hogy az emberi élet egésze kapjon ismét valamiféle átfogó értelmezési keretet, kontextust, univerzális kitekintést, jelentést és tartalmat.  A mindenkori emberi igényt az élet rituális felépítésére (Eliade) nem lehet megszüntetni. 

Az nyilván nem állítható, hogy a keresztyénség a középosztály „vallása” lenne. Ám az talán nem véletlen, hogy a keresztyén hagyomány megszakadását követően Európában az egyházhoz való visszatalálásnak a jelei éppen a középosztály soraiban figyelhetők meg. A szellemi zűrzavar, a hitetlenség évei után éppen ez a réteg képes újra ráébredni arra, hogy nem elég megteremteni a létfenntartás gazdasági alapjait.

Fura dolog ez a hagyomány. Mert az ugyan kétségtelen, hogy beszélhetünk hagyományszakadásról, ami a praxist illeti. Ám mégis, létezik a visszanyúlás gesztusa, s könnyen kiderülhet, hogy nem tűnt el, ami úgy tűnik fel, mintha eltűnt volna. S ha a francia középosztály egy része úgy érzi, hogy talán ideje lenne az életet ismét valamiféle tágasabb perspektívába helyezni, akkor sokan, szinte reflexszerű mozdulattal elmennek a templomba. Mármint a keresztyénbe. Merthogy a templom ott állt akkor is, amikor úgy tűnt, nem több már, mint a végleg lezárt hagyomány magányos emléke. Vagy mégsem?

Hozzászólások