Meglehetősen ügyesek vagyunk történelmünk megőrzésében hangban, képekben vagy akár tapintható formában. A régi receptek meglehetősen jól képesek közvetíteni az ízeket, de ritkán - ha egyáltalán - gondolunk arra, hogy konzerváljuk a körülöttünk örvénylő szagokat. Ezen próbál változtatni egy brit kutatónő.

A régi idők illatát igyekszik megőrizni egy kutatónő - origo.hu

Hírhalászás közben, miután már telítődtem Vona paparazzijaival, Gyurcsány megokosodott helyzetelemzésével és a népszavazás több szempontú nem voksával, találkoztam ezzel a meghökkentő ötlettel: szagokat gyűjteni és eltenni későbbre. Hogy aztán elővegyünk egyet-egyet, és szippantsunk a jóból? Semmi értelme. Vagy mégis?

Ha arra gondolok, hogy huszonnyolc évvel nagyanyám halála után anyám még mindig őrzi az utolsó parfümjét, és amikor nagyon hiányzik neki, megszimatolja, akkor értelmet nyer az elképzelés. Apám állattenyésztési mérnökként soha nem zavartatta magát tehénszaros (elnézést, de ezt máshogy kifejezni nehézkes, illetve megtévesztően tompított lenne) farmernadrágszárai miatt, a "szakma szaga" - így hívta. Szuverén szempontból, egyéni kötődések mentén el tudom képzelni, hogy Cecilia Bembibre szagkatalógusa fontos lehet, ill. lesz. Elbagatellizálhatjuk, vagy megmosolyoghatjuk, de végül is a jelen legszervesebb részével foglalkozik, és egy olyan szeletet próbál megőrizni, ami beszédes a jelenkorban, így üzenettel bírhat a jövő szempontjából is.

Képzeljük el, ha például ismerhetnénk Noé bárkájának, Ábrahám sátrának, József kútjának, a jeruzsálemi templom szentek szentjének, Keresztelő János teveszőr ruhájának, Jézus lepleinek szagát vagy illatát, mennyivel gazdagabb kötődésük lehetnek ahhoz a pillanathoz vagy korhoz. Vannak olyan szippantások, amik emlékeket idéznek. Akár jó vagy rossz, akár kellemes vagy kellemetlen, de előhív egy érzést, kivált egy gondolatot, vagy meghatározza hozzáállásunkat.

Megpróbálom felidézni, hogy a történelem sodrásában végül is jelentéktelen életem szempontjából melyek lennének a leglényegesebb szagminták. Ha a tizenkét színű színes ceruza készlet mintájára lenne tizenkét illat-kapszulám, akkor ezek a feliratok állnának rajta: anyukám bőrének illata, családi Bibliánk szaga, nagyapám Wartburgjának szaga, zongoránk belsejének illata, a pápai református könyvtár régi olvasó termének levegője, férjem zsinóros mellényének illata, tavas-barlang levegője, szekreter illata, keresztfiam sampon illata, a nagyacsádi régi ravatalozó szaga, Zizi kutya szaga, óceán illata.  Ezek remek pillanatokhoz és időszakokhoz, vagy éppen kitörölhetetlen személyekhez kötődnek. Ha lehunyom a szememet, fel tudom idézni őket. Nem válnék meg tőlük, múltamnak és jelenemnek is fontos részei, ami nem bánnám, ha a jövőben is felidéződhetne, de legalább emlékként mindig kísérne.

Ahogy egyénileg, úgy közösségileg is vannak jelentős eseményeink és helyszíneink. A reformáció ötszázadik évfordulója felé közeledve lehetne egy illat-kapszula sorozat ilyen feliratokkal: Luther kézzel írt tételei, Kálvin genfi széke, Huszár Gál nyomdája, Vizsolyi Biblia, Szenci zsoltárfordításai, Lorántffy Zsuzsanna elajándékozott úri hímzései, Michiel de Ruyter hajója, Ráday Pál diplomáciája, türelmi rendeleti ótemplom, Pálóczi Horváth Ádám énekei, Molnár Mária misszionárius. A tizenkettedik pedig legyen egyénhez igazítva: Isten dicsőségére felajánlott szolgálatom jóillata. Végül is ez a lényeg! Ezért emelkedtek ki a többiek is kortársaik közül, és ezért lettek a közös emlékezet építő köveivé.