“Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért.”

 erdekesvilag.hu

Régebben az őszt szerettem. 

 

A nyirkos hajnalt. A kelő napfényt, amint a ködös tájban csak a fák, házak alakját engedi sejteni. Az avarban taposás gyermeki örömét. Rúgni nagy lendülettel a gesztenyéket. Borzongva összehúzni a kabátot és feltenni a sapkát. Az erdő színes atomjait beengedni a retinán és az agyban hatni hagyni. A költöző madarak készülése engem is izgalommal tölt el a mai napig.

Bevallom, ma már a tavaszt várom. Nincs indokom. Talán már jobban szeretem kigombolni a kardigánt, mint be.

Talán a földeken és tavakon, hegyekben minden évszak megélhető. De az épített környezetben lehangoló.

Nem állítom, hogy így van. De így érzem. Most is itt van ez az október. Túl a „hogyan számoljuk fel magunkat esztétikusan, humánusan, nyugdíjasan gazdaságilag, hazafiasan stb…” már is szembejön velem a vörös iszap dátuma. 2010. október 4. „ Öt évvel ezelőtt, 2010 október 4-én történt Magyarország eddigi legnagyobb ökológiai katasztrófája.      Kolontár községnél 12 óra 25 perckor átszakadt a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. ajkai timföldgyára zagytározójának gátja. A kiömlő több mint egymillió köbméternyi víz és mérgező vörösiszap elegye elöntötte Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely mélyebben fekvő részeit. A katasztrófában tíz kolontári lakos vesztette életét, 123 ember súlyos égési sérüléseket szenvedett az erősen lúgos, maró hatású anyagtól, az orvosoknak 302 embert kellett ellátniuk.”

Alig alszom el és kelek új napra, már itt a következő. Október 6. Aradi vértanúk. Meg ami vele jár.  „Az aradi vértanúk nem tizenhárman voltak, hanem tizenhatan. Az 1848-49-es szabadságharc résztvevői közül ugyanis egyet már korábban, kettőt pedig a tizenhármak kivégzése után ítéltek halálra az osztrák hatóságok. Lett volna egy további is, de az elborult elméjű tizenhetediket az osztrákok nem végezték ki, inkább csak meghalni hagyták.”   http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20121004-harom-alig-ismert-vertanu-aradrol-tizenhat-martir-volt-nem-tizenharom.html

Közvetlenül az emlékezés után friss hír néz velem farkasszemet. 94 éves korában elhunyt Göncz Árpád köztársasági elnök. / http://24.hu/kozelet/2015/10/06/goncz-arpad-elete-kepekben-az-ellenallotol-az-orszag-nagypapajaig/ Gyermekkori olvasmányaimból maradt kis történet. Az unalmas tanórán gyerekek az ujjukra szerelt gumicsúzlival lövöldözni kezdik a magyar címert. Egy fiút nem tudnak rávenni. Később kérdezik, hogy miért nem játszottál velünk. A címer az mi vagyunk, vagy valami hasonlót mondott önérzetesen. Sosem értettem a humoristákat, akik megengedték maguknak bármikor, bárkivel, hogy nem is vicces, de ostoba humorlövedékekkel lövöldözzék azt, ami ők is egyben.

Akkor még nincs is vége az októbernek. Utána meg egyből jön november.

Talán nem is az ősz lett számomra  nemkívánatos. Inkább talán valamilyen társadalmi őszbe hajlott az egész életünk. Akaratunk, vágyaink, céljaink, álmaink.

Talán nem kellene bebörtönözni, kivégezni aljas célból embereket. Talán nem kellene olyan környezetet kialakítani, ahol bármi megtörténhet aljas célból.

Szimbolikus ez a kolontári felirat. “Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért.”

„Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.” 1Péter 1,5