A lengyel filmiskola legnagyobb alkotásainak stílusában fogant Ida megrendítő, kiemelkedő képi világú dráma, amelyben a két nő intim története finoman összefonódik a közép-európai történelmi háttérrel.
Ida – Port.hu

Ez a tél még megváltatlan – jut eszünkbe Nagy Gáspár nagyerejű versének első sora. Se hó, se hold nem világol. Talán néhányan eljutnak arra a felismerésre, hogy ez az az idő, amikor magunkban is végig kell járni az utat Betlehemig. Aztán tovább. Mélyre kell szállni és aztán felemelkedni.

Ha erre egy film kényszerít rá, hát legyen egy film. A lengyel Pawel Pawlikowski Ida című filmje számos díj után idén elnyerte a legjobb külföldi (értsd: nem amerikai) filmnek járó Oscar-díjat. De az Ida nem ezért jó. Márpedig jó, az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb, legtökéletesebb filmje. A csönd, a lassan felszínre jutó érzelmek és gondolatok filmje ez, amely a legnagyobb filmes hagyományok nyelvén tud közvetíteni.
Az Ida két nő története. A hatvanas években járunk, Ida egy kolostorban nevelkedik, ahol készül a fogadalomtételére. Az a fegyelemmel és csönddel körülzárt világ, amelyben él, a nyugalom csöndjével adja meg az előtte álló feladatok rendjét. De elküldik őt, hogy keresse meg soha nem látott nagynénjét. A városi nő lassan nyílik meg előtte, s amikor Ida megtudja, hogy zsidó, és szüleit megölték, rögtön elhatározza, hogy meg kell keresnie hozzátartozói sírját. A történet mégsem fordul át a holokauszt borzalmait ábrázoló szokásos tematikába. A brutális gyilkosság nem a faji acsarkodásokat hozza felszínre, hanem a személyes bűn és a bűnbocsánat kérdését. Mert eljutnak az erdőben szeretteik sírjához, és egy kis koponya annak az embernek a kezéből kerül fel a nők kendőjébe, aki a gyilkos volt, s most ott zokog lenn a mélyben. Ez a tél még megváltatlan… Mert mindenkinek magában kell eljutnia a Megváltásig.
Az Ida film szereplői mind nagyon mélyen vannak. Ha fekszenek, ha imádkoznak, ha örülnek, ha zokognak, mind mélyen, lenn vannak. Egy gödörbe kerül a kolostor előtti nagy szeretettel frissen mázolt Krisztus szobor is. Ida a mélységből kiált, amikor magában imádkozik Jézusához. Mindenki mélyen van, de mégis ott van felettük egy magasság. Mintha nézne rájuk fentről valaki.
Ida egy mélységesen fegyelmezett, zárkózott lány, aki úgy hozza meg végső döntését, hogy ki ő és mit akar ebben a világban, hogy közben kezdi megérteni azt a szabadabb, de szabatosabb életet, amit a köznapi emberek élnek. Közben megtapasztalja a szerelmet. A nagynénit alakító Agata Kulesza nagyszerű színészi teljesítménnyel mutat fel egy másik lehetőséget. Az egykor eltökélt kommunista ügyésznő, aki embereket küldött halálba, s most iszik, egymás után szívja el a cigarettákat, beleugrik itt is, ott is mindenféle méltatlan kalandokba, valójában ugyanúgy áldozata a tisztázatlan múltnak, mint Ida. Nincs számukra más megoldás, mint elmenni, megkeresni, mi is történt azokkal, akiket szerettek. Végig kell járniuk azt az utat, ami tisztáz, és egyben feloldoz. Elszántságuk, ahogy a két nő ás a zsidó temetőben, s ott nyugalomra helyezik végre szeretteik földi maradványait, megrendítő, katartikus.
Az Ida bárhol, bármelyik pillanatban beleeshetne a giccs és a melodráma hibájába. Az egész történet, ezek a felkavaró, elképesztő szituációk mind adnák a túlzások lehetőségét. Ám ahogy a képi világ egészen egyszerűnek tűnik – bár nem az -, s ahogy a zene fegyelmező ereje alátámasztja a történet feszességét, úgy a rendező is mindvégig kitűnően érzi, meddig szabad elmenni. Egy öngyilkossági jelent, amely nélkülöz minden szentimentalitás és naturalizmust. Látjuk, ez így következik, mert vannak életek, amelyek nem jutnak el a végső feloldozásig. De érezzük azt is, hogy Ida jól dönt, s mégis a kamera tudja érzékeltetni, mennyi vihar dúl benne.
Az Ida az identitás filmje. A posztmodern kultúrában ma ez szitokszónak számít. A posztmodern szerint nincs koherens én, csupán a bennünket körülvevő különböző kulturális identitásokkal találkozva lehet egy-egy tünékeny pillanatra azonosulni. Ilyen szemlélet mellett Pawel Pawlikowski odaáll a nagyvilág elé egy filmmel, ami minden idők legnézettebb lengyel filmje lett, s a lehető legtisztább eszközökkel az identitásról, a bűnről, és a bűnbocsánatról beszél. „Ki vagyok én?” - a szereplők szavak nélkül is megválaszolják a kérdést. Döntenek, és döntéseik elárulják azt, hogy hűek önmagukhoz. A történetszövés mesteri, hiszen olyan erővel tudja megjeleníteni a karaktereket – akik semmi esetre sem maradnak sablonosak -, hogy végül maguk a karakterek, a történet hősei döntenek. Nincs rájuk erőszakolt történeti fordulat. Ami ebben a filmben lejátszódik, az minden egyenesen következik emberi értékeikből, és természetükből. Mindketten szenvedélyesek, és valahol bölcsek is, egyikük a maga ártatlanságában, a másikuk éppen női elhasználtságában.
Az Idában sok helyütt hull a hó. S ahol hull, ott már közelebb érezzük a megváltást, ahol pedig „hótalan” a táj, a környék, ott többet kell küzdeni. De az Ida két főhősnője tudja, hogy el kell jutnia addig, amíg önmagát tisztán, egy korábbi teher letételével tudja szemlélni. Az életét mérlegre tenni. Mindketten megválaszolják a „ki vagyok” kérdését, még ha ez fájdalmas, s az ártatlanság vesztésével jár is.