Feng Gaoba városából … költözött el 1993-ban, mert nem akart embereket látni maga körül. … Feng bátyja azt meséli: "A testvéremnek nagyon furcsa természete van. Nem szeret másokkal kommunikálni."

Introvertált kínai 20 éve él egy 50 méter magasan fekvő barlangban -  pekingikacsa.blog.hu


"A barátsággal más embereket a saját személyünk részévé teszünk" … "Lényegében önmagunk és a másik határait bontjuk le, amikor a hozzánk közel állót saját részünkké tesszük. Ha a másik veszélybe kerül, olyan, mintha magunk lennénk ugyanabban a helyzetben…

Az ember agya kiterjeszti határait -  medicalonline.hu


„Szükségem van erre a csendre. Itt fenn, a csendben lehet megérezni Isten jelenlétét”

Képek egy mai oszlopos remetéről - magyarkurir.hu

Egy ilyen cím után, egy aktuális hírekre reagáló blogon, az elmúlt napok történései alapján, folytatódhatna az írás mondjuk egy ki tudja hányadik Bajnai-Mesterházy kapcsolatelemzéssel is… De Isten ments! Maradok a kaptafánál.

Bár amiről ezek a történetek és tanulmányok szólnak, a mindenkori ember énje és kapcsolatai, ugyanúgy része a politikumnak, a társadalomtudománynak, mint a lélektannak, sőt - mint látjuk - a természettudománynak és persze a teológiának is. A kínai férfiről szóló cikk ma jelent meg a Pekingi Kacsán, s mindjárt eszembe juttatta a másik kettőt, a minapi tudományos híradást és a hó eleji képes riportot.

Ez a kínai férfi képes volt szinte mindenről lemondani, mindentől megszabadulni, hogy megszabadulhasson az embertől. A másiktól. Menekülése döbbenetes, ahogy a fotókon nézzük a meztelen alak kapaszkodását a sziklába, a magányba, az énje köré vájt sziklafalba, csak a fejünket csóváljuk: Ez már beteges. (Mondjuk neki aztán biztosan nincsenek párkapcsolati problémái, gyermeknevelési gondjai, bosszantó szonszédai, szemétkedő főnöke, stb)

Ő valóban beteg karikatúrája annak a viszont mindegyikőnkben benne élő igénynek, hogy megvonjuk személyiségünk határait, levédjük integritásunkat, lehessenek magánügyeink, magánérzéseink, magángondolataink. Sziklaodúja mindenkinek van, személyiségtípustól függően erősen vagy kevésbé intenzíven védve, kiszolgáltatottságtól, csalódásoktól, megszégyenüléstől, ...

Talán ez az igazán félelmetes az ő történetében, hogy mindnyájunkról szól kicsit. Hogy kihallatszik ez a mai európai civilizáció elmagányosodó, még a minimál társadalmi egységeket, közösségeket is errodáló trendjéből ugyanúgy, mint az anti-globalizációs megmozdulásokból, vagy a "boldogulj magad" háztáji gazdálkodós nekibuzdulásokból. Toleránsan távol tartjuk magunkat egymástól...

Más módon, de a neurológiai témájú tanulmány is hasonlóan ijesztő. Mert hogy mégis, mindennek ellenére így működünk, így vagyunk teremtve: arra, hogy lebontsuk határainkat. Hogy képesek vagyunk ilyen megdöbbentő módon integrálódni a másikba, és integrálni a másikat önmagunkba. Hogy nem csak "néped az én népem, és Istened az én Istenem", de enyém a fájdalmad, az örömöd, a fenyegetettséged, a biztonságod is. Amikor ütnek, én is jajdulok, amikor megörvendeztetnek, én is boldog vagyok.

S hiába vájjuk bele sziklákba önmagunk, emberré ez a különleges képesség tesz minket, ami mélységében jóval több, mint a falkaszellem, vagy mint egy racionálisan jól felfogott önérdek - noha a tudósok szerint evolúciós vívmány. Ady jutott eszembe, mindkét cikk kapcsán:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Ez a feljajdulás a versben, ez is az integráns önazonossági igényünk és a kapcsolatra "kárhoztatottságunk" feszültségéből fakad. Annál elgondolkodtatóbb a harmadik idézett cikk: Az 59 éves Maxim húsz éve él a grúziai Katszki-mészkőoszlopon.

Mert az ő 40 métere - mint kiderül - semmiképpen sem horizontális, hanem vertikális magasság. "Menekülése" nem elsősorban emberek elől való, hiszen kapcsolatot tart, sőt rendszeresen lejár a sziklaoszlop tövébe épített templomba. Másokkal együtt istentiszteleten vesz részt, kereső fiatalemberekkel beszélget. Akiknek időnként feljárásuk is van hozzá. (Ahogy feljutott a riporter is.)

Az ő 40 métere önmaga régi (drogdíler) énje és a mai, Istent kereső, Vele társalgó és Benne önmagát megtaláló énje közt feszül. Feszültség nélkül. Olyan távolság, amiből közelség lett. Olyan egyedüllét, ami a "haverokkal" magányából kilépett közösség Istennel, emberekkel és végre igazán önmagával.

Grúzia festői mészkőoszlopai messze magasodnak. De ez a belső csend, gyógyító társas-magány, önzártságból oldó-szabadító egyedüllét bárki számára elérhető az Alföld tengersík vidékén vagy a Dunántúl dombjai, lankás hegyei között is. Elég időnként felkapaszkodni, belecsendesedni a saját "40 méterünkbe", felmenekülni abba a létmagasságba, ami mindünknek adatott: Istenhez. Aki nem fenyegeti az integritásunkat, de felszabadít a Tőle függő teljes függetlenségre. Nem választ el, nem foszt meg kapcsolatainktól, hanem visszaad a Másiknak, Önmagunknak.

 

 

 

 

 

Hozzászólások