A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, a Krisztus-központú kalendárium központi főünnepe. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Kereszthalálával nem szabadította meg a világot a szenvedéstől, de megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. (...) A húsvétnak megfeleltethető, időben korábbi zsidó vallási ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt.

Húsvét - Wikipédia

Ma Húsvét van. A keresztyének arra emlékeznek, hogy Krisztus a megfeszítését követő harmadik napon feltámadt a halálból. De ez még önmagában nem indokolná, hogy a hitük szerint megtörtént eseményre kétezer év múltán is emlékezzenek. A keresztyének azt is hiszik, hogy nekik Krisztus feltámadásához személyes közük van.  Ugyanis a feltámadott Krisztussal kapcsolatban vannak, benne élnek, s ez új létértelmezést nyit meg a számukra. Ez persze a modern, nyugati racionalitás számára botrány.  Holott nem feltétlenül kellene, hogy az legyen, ha ez a racionalitás képes lenne levetkőzni azt a tévhitet, hogy a ma racionálisnak tekintett gondolkodásmód kimeríti a valóságértelmezés minden lehetőségét.  De nem képes. Ezért aztán úgy járt, hogy ezt a valóban komoly nyugati víziót az emberi lét végső jelentéséről, az eszkatológikus reménységről, amely a húsvéti történetben öltött testet, kidobta a kukába.

Rendben van, a feltámadásról szóló történetet úgy is fel lehet fogni, mint egy mítoszt, amely soha meg nem történt, csak valakik kitalálták. Ez a pozitivista történelemszemlélet, amely számára a történelem nem más, mint bizonyítható tények halmaza, arra a racionálisnak tekintett hitre épül, hogy a halottak feltámadása nem lehetséges, tehát Jézus sem támadhatott fel, minden bibliai elbeszélés ellenére sem. Ez a szemlélet is a valóság egyfajta értelmezéséből indul ki, de az objektivitásnak abban a hamis tudatában, mintha bizony a birtokában lenne a valóságról való ismeret teljességének. Holott nincs. 

Ez a szemlélet ugyanakkor nem csak tagadja a feltámadás történetiségére vonatkozó keresztyén igényt, hanem demitologizálja (mítosztalanítja), azaz hamisnak tünteti fel a húsvéti eseményről a kulturális emlékezetben megőrzött keresztyén hitet, s elmondja, hogy „nem úgy volt”. Azzal már a legkevésbé sem törődik, hogy ehhez a történeti eseményhez kötődő közösségi hit, amely ráadásul a zsidó pészah ugyancsak egy történeti eseményhez kötődő, s hiten alapuló ünnepében gyökerezik (2 Mózes, 12, 1-14.), egy folytonos kultúrát hozott létre, s ennek a hitnek a lerombolása a történetkritikai látásmód segítségével magát az európai közösségi kulturális identitást is veszélyezteti. Európában ez történt, holott igenis lett volna mód a két ünnep közös újraolvasására, s a zsidó-keresztyén folytonosság újrafogalmazására. Ha Európának a legcsekélyebb érzéke is lett volna ahhoz, hogy jelenét évezredes folyamatok részeként lássa. De nem volt.

Ehelyett ez a típusú korlátolt racionalista történelemszemlélet egyetlen kérdést bírt feltenni Húsvéttal kapcsolatban, hogy ti. Krisztus feltámadt-e vagy sem, s nem vette tudomásul, fel sem mérte annak a jelentőségét, hogy a feltámadásba vettet hit a keresztyén identitás alapja, s ha ez a hit meginog, akkor az már eme hitre épülő kultúra eredettörténetét semmisíti meg. Így történt, hogy a keresztyén Nyugat öngyilkos módon a saját eredettörténetét kezdte el hamisnak, nem bizonyítottnak, nem az úgynevezett „történeti tényeknek” megfelelő történetnek látni.  Mintha bizony az úgynevezett „tényeknek” önmagukban értelme lenne, s nem az értelmezés által válna bármiféle tény is megfogalmazhatóvá. Annak a tartalmát, hogy „mi történt”, mindig az értelmezés adja meg. A ma kizárólagosan racionálisnak feltételezett gondolkodás, amely a bizonyítható tényszerűséget tekinti a valóságról való beszéd egyetlen „objektív” kritériumának, szükségszerűen oda jut, hogy a valóságról tudható mai ismeret már eleve kizár olyan feltételezést, hogy az emberi életnek eszkatológius távlatai lehetnének. Ezzel ez a típusú racionalitás az emberi lét értelmezésének a lehetséges körét eleve beszűkítette, s az életről és a halálról való gondolkodást, az emberi lét jelentésére való reflexiót a feltámadás történetében testet öltött vízió tágasságához képest egy szűkös térbe zárta. Szellemi értelemben a Nyugat nemhogy fejlődik, hanem egyenesen visszafejlődik, hiszen a látóhatárt egy, a valóságról alkotott  prekoncepció alapján, a racionalitásra hivatkozva szinte elviselhetetlenül szűkössé tette, mert az általa hitt „objektív” racionalitás bűvöletében megfosztotta magát a hit lehetőségétől mint a valóságról való értelmes beszéd eszközétől. Így sorvadt el az élet jelentésére való rákérdezés képessége, lett uralkodóvá a lemondás a jelentésről, s lett az emberi létből végső jelentés nélküli puszta adathalmaz.

Holott Húsvéttal kapcsolatban a történetiségre vonatkozó kérdésen túl lehetne más kérdést is feltenni, teljesen racionális alapon. Például meg lehetne kérdezni, hogy mi ennek a történetnek a jelentése? Fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy a húsvéti hit miként tudott egy egész kultúrát létrehozni és életben tartani, s hogy vajon ebben a hitben miféle világkép testesül meg?  Mint ahogyan fel lehetne tenni azt a kérdést is, hogy vajon ez a húsvéti hit miként hozta létre azt a látóhatárt, amelyben az emberi lét végső jövője értelmezhetővé vált.

Ehelyett az történt, hogy ezt a valóban távlatos nyugati víziót az emberi létről a modernitás korlátolt racionalizmusa nem értette meg, nem fogta fel a jelentőségét, s beleesett a tények bizonyíthatóságának a csapdájába. Ezzel a Nyugat öntudatlanul, de mégis önszántából a saját identitásának egyik oszlopát roppantotta meg, abban az értelemben, hogy beszűkítette az emberi lét jelentéséről való közösségi gondolkodás határait.  Egyáltalán nem véletlen az a rendre visszatérő képzet, hogy a Nyugat önmagát számolja fel.

Holott Húsvét továbbra is lehetne közösségi önértelmezésünk egyik alapja. De úgy látszik, ennek a korlátolt racionalizmusnak még idő kell, mire rádöbben, hogy valóban távlatos vízió nélkül az emberi lét értelmezhetetlen, s vélt racionalitás ide vagy oda, nincs más, csak a hit, amelynek a segítségével a végtelenből kimetszett emberi lét (Schleiermacher) értelmezhetővé válik.