A piros-fehér-zöld zászló és a koronás címer vitathatatlanul a magyarság legfontosabb jelképe. Az 1848. március 23-án elfogadott XXI. törvénycikk tette kötelezővé a nemzeti lobogó használatát az összes közintézmény és magyar hajók esetében. Aztán 2014 decemberében az Országgyűlés március 16-át nyilvánította a magyar zászló és címer napjává.

A magyar zászló erőt, hűséget és reményt jelent - 24.hu

Hétköznapjainkból hiányzik a zászló. Csak ünnepnapokon lobog. Akkor is főleg közterületeken. Nem lobog házaink falán, mint Amerika hatalmas kontinensén. A Kárpát-medencében akkor lobog, ha nagyjainkra emlékezünk. Mert súlya van zászlónknak. Hétköznap a lelkemben vannak csíkok: a piros, mint elszántság; a fehér, mint vágyott tisztaság; a zöld, mint elkötelezettség. Szemmel nem láthatóak a lobogó színei, de jelen vannak. E három dolog (elszántság, tisztaság, elkötelezettség) megerősödik böjt havában.

Az ünneplés érzület. Nem az agy, hanem a szív telik meg, annak ellenére, hogy vannak racionális, teljesen ésszerű dolgok az ünnepben. Mégis sokkal több az emóció. Emlékeim között a március tizenötödikéknek illatuk, lendületük, muzsikájuk, sodrásuk és színük van. Pápán hol esernyőt kellett nyitni, hol  napszemcsit kellett feltenni azért, hogy lássuk az ünnepi emelvényt. Március idusán sokáig hazajártam Somogyból ünnepelni és temetőt járni. Magától értetődő volt. 

Már nem az. Sok minden megváltozott, főként, hogy egy ideje itthon vagyok. Azok a március tizenötök emlékeim. Anyám könnyei 88-ban nagyanyám halála miatt hullottak, 90-ben kabátjainkra ovális Petőfi képet matricáztunk, teológusként tv által is közvetített műsort csináltunk... Minden évben kereste szemem a lovas huszárokat, akiknek megpillantásánál lenyűgözőbb csak a református templom oszlopaira felett óriási kokárda volt. Széles méltósággal, de nem dagályosan feszül(t?) ott.

Már nem járok vissza Papensiába ünnepelni, és emlékeim sorába odafészkelte magát tegnapelőtti, kaposmérői ünnepünk. Jó, hogy itt is a napján ünnepelünk, nem előző napon. Jó, hogy itt is a szabadban gyűlünk össze, nem egy iskolában. De nem ezek miatt lett fészke emlékemnek. Hanem azért, mert láttam lobogni Petőfi Sándort. Az ünnepi műsorban elhangzott Csorba Piroska vers mosolyt csaló banalitás volt egészen addig, amíg Kassai lovasíjászai az idén is megérkeztek hatalmas zászlóikkal. Sorfaluk látványa a lobogó zászlók miatt méltóságteljes, határozott és erőt sugárzó volt. A zászló ott és akkor Petőfi Sándor volt. Magát a szabadságot tartották kezükben.

A szabadság jelét tűztük ki szívünk fölé, és a szabadság jelét tettük el dobozainkba, miután a biztosítótűket kikapcsolva levettük kokárdáinkat. A szabadságnak csakis a jelét, mert a szabadságot ugyanúgy, mint Petőfi Sándort nem lehet bedobozolni. Kizárólag megélni...

 

Amikor óvodás voltam,
azt hittem, hogy a piros-fehér-zöld
az Petőfi Sándor.
Ha megláttam valahol, kiabáltam:
"Ott van Petőfi Sándor, anya!
Meg ott is, ott lobog
végig az utcán, az oszlopok és
az üzletek oldalán azok a zászlók:
mennyi Petőfi Sándor!"
Természetesen ma már tudom,
hogy Petőfi Sándor költő volt,
és a költő egészen más, mint egy zászló.
Tudom, hogy 1823-ban született,
anyja neve Hrúz Mária,
és hogy Segesvárnál elesett.
Ahhoz képest, amit óvodás koromban
tudtam, kész professzor vagyok.
Mégis, mikor tavasszal fellobogózzák az utcákat,
olyan kedvem lenne kifelé kiabálni
magamból, hogy Petőfi Sándor
mégiscsak zászló

és mennyi-mennyi Petőfi Sándor
feszül a szélnek, hogy lobogjon.
(Csorba Piroska: A piros-fehér-zöld zászló)