Én azt érzékeltem, hogy lehetőségek nyílnak előttem, bátrabban végezhetem a lelkészi munkámat, ez a kapcsolat a korábbinál nagyobb szabadságot biztosított nekem ezen a területen. Nem vegzált az ÁEH, hagytak dolgozni, és ezt a mozgásteret igyekeztem kihasználni a gyülekezeti munkámban. Ezért nem mondtam nemet a megkeresésre.

Lehel László: Mozgásteret kínáltak, és én nem mondtam nemet - KötőSzó

Lehel László evangélikus lelkész, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója váratlanul lelepleződött. Kiderült róla, hogy ügynök volt. A történet azért különösen is figyelemre méltó, mert egy személyes sorson keresztül drámai erővel kinyílik előttünk a velünk élő történelem, a mind a mai napig hozzánk is elérő emberarcú diktatúra árnyéka, amelyet megszépítően és enyhítően Kádár-korszaknak nevezünk. Engem meg azért is megérintett Lehel László sorsa, mert a kortársa vagyok, életem java részét abban a rendszerben éltem le. Ha úgy tetszik, Lehel László vallomása látlelet egy korról és egy társadalomról, amelyben sokunknak élni adatott. S amely rendszernek épp abban volt az ördögi természete, hogy emberarcú volt, nyíltan nem mutatta meg önmagát, sőt elhitette jóformán mindenkivel, hogy „ez nem is olyan rossz”.

Ez egy olyan történet, amely tálcán kínálja az embernek az erkölcsi felsőbbrendűség érzetének kéjét. Baromira tudunk örülni annak, ha valakit erkölcsileg el lehet ítélni. Mi sem lenne egyszerűbb, mint most azonnal ítéletet mondani Lehel Lászlóról, hiszen a képlet adja magát. Milyen egyszerű is az ítéletmondás, ha ennyire nyilvánvalóvá válik a „jó” és a „rossz”, amit ráadásul most megszemélyesíteni is lehet. Csakhogy a történelem nem egy hollywoodi kalandfilm, ahol a főszereplők egytől egyig „tisztán” gonoszak és „tisztán” jók, s az ember egy karosszékben ülve, chipset zabálva szuperhőssé válik a „jó” emberek birodalmában.

A valóságos történelem ennél talán lényegesen összetettebb. Ami a szempontunkból most igazán érdekes, hogy a Kádár-féle emberarcú diktatúra mesteri szinten képes volt arra, hogy elhomályosítsa a tisztánlátást, hogy jóformán mindenkit kollaboránssá tegyen, aki nem szállt szembe nyíltan és tudatosan a rendszerrel. Így működött az „aki nincs ellenünk, velünk van” „igazsága”, amely politikai bölcsesség abban állt, hogy a hallgatás beleegyezés. Miközben persze milliók voltak olyanok, akik belsőleg soha nem azonosultak a rendszerrel (hogy mennyien azonosultak, s mennyien nem, ez soha nem fog már kiderülni.) Emberarcúsága abban állt, hogy felhagyott a hazai kommunista uralom kezdeti brutalitásával. De ezt épp azért tehette, mert hatalma annyira megszilárdult, hogy nem volt már szükség nyílt erőszakra, mert az emberek pontosan tudták, mit szabad és mit nem. Azt is tudták, hogy e mosolygós és barátságos diktatúra mögött nagyon is kérlelhetetlen hatalom áll, amely számára nincs pardon. A rendszer ördögi természete abban állt, hogy végül is elhitette magáról, hogy élhető, s nem is lesz „soha” vége, mert ez a „világrend”.

Én magam is „beálltam”, úgy, ahogy a lakosság, az egyház, a papság, az értelmiség, az író-és művésztársadalom is. Soha nem írtam rendszerellenes cikkeket, igaz, támogatót sem, pedig már akkor is írtam, és soha nem gondoltam volna, hogy még az én életemben megérem a diktatúra bukását. Kussoltam, ahogy mindenki, de pontosan értettem Illyés Gyula sorát: ”egy szem vagy a láncban.”. Bizony, ezzel a kettős tudattal éltünk, hogy miközben bensőleg nem azonosultunk, pontosan tudtuk, miféle rendszer részei vagyunk, s azt is tudtuk, hogy miként darál be ez az emberarcú diktatúra mindenkit, még azokat is, akik valójában otthontalanul érezték magukat ebben a kívülről diktált szellemiségben. Ördögien szofisztikált rendszer volt ez, amelyik még egy Szörényi-Bródy dalt is, vagy egy Hofi poént is a maga javára tudott fordítani, mert a rosszról elhitette, hogy jó, s a nyers fizikai hatalmon nyugvó diktatúráról pedig elhitette, hogy barátságos és kedves. Ez a „legvidámabb barakk” abszurditása. S valahol tényleg emberarcúnak tűnt fel, mert az emberek pontosan tudták, hogy ha hallgatnak, nem szedik le a körmüket. Mert az emberarcúsághoz pontosan ez a tudás és ez az emlékezet kellett, ez a ki nem mondott félelem, hogy e mosolygós hatalom mögött bizony egy világhatalom áll a maga meghosszabbított erőszakeszközeivel, tankokkal, besúgókkal, állambiztonsággal, egyházügyi hivatallal, s az össztársadalmi játszma arról szólt, hogy el kell játszani, mintha ez a nyers és brutális hatalom nem is létezne. Eljátszottuk. Hihetetlen, de ez a diktatúra képes volt arra, hogy belsővé, szerethetővé tegye önmagát. Táncdalfesztivál, Ki mit tud?, Ünnepi könyvhét, Május elseje, Jó ebédhez szól a nóta, Trabant, Mint a mókus fenn a fán/ Az úttörő oly vidám/ Ajkáról ki sem fogy a nóta.

S mindezt nem azért mondom, hogy mentsem Lehel Lászlót, vagy azért, mert én is ügynök voltam, csak rólam még nem derült ki. Háromszor akartak beszervezni, udvariasan, nagyon diszkréten, mindenféle „jót” ajánlva, de amikor látták, hogy nem mennek velem semmire, békén hagytak. Isten különös kegyelme folytán „megmenekültem”, miközben a rendszer foglya, és hallgatásomnál fogva a támogatója maradtam. Nem tudom, ha nyílt erőszakkal, kínzással, zsarolással kényszerítettek volna az ügynökösködésre, mit tettem volna. Isten soha nem állított ilyen próbatétel elé, s ezért is hálával tartozom Neki.

Mindezt kimondani Lehel László története kapcsán azért fontos a számomra, mert gyűlölöm a sunyiság erkölcsi mázba bújtatott diadalmenetét, amely miközben egyes emberekről úgymond „lerántja a leplet”, csak azt nem meri kimondani, s annak a konzekvenciáit nem meri levonni, hogy bizony az a társadalom, amelyben sokunknak élni adatott, s amelynek, akárhogyan is, mi mindnyájan az örökösei vagyunk, egy velejéig romlott rendszer volt, s mi, akik ma még élünk, bizony, a rendszer részei voltunk. Ördögi természete épp abban állt, hogy emberarcúvá sminkelte önmagát.

Különös módon, vagy éppen ezért, amikor a múlt század diktatúráinak a megítélésről van szó, mintha a kettős mérce működne, s valahogy a Kádár-rendszer a „megbocsátható bűn” kategóriájába esik, miközben tudni való, hogy ez az emberarcúvá szelídített kommunizmus tízmilliók brutális meggyilkolásán nyugodott. Kádárból Sztálin aca mosolygott ránk. Annyira félt mindenki, hogy ez a hatalom végül már megengedhette magának, hogy barátságos és kedves legyen.

Lehel Lászlót nyilvánvalóan nem lehet felmenteni, s nagyon nem szeretném, ha ennek az írásnak az lenne az olvasata, hogy összemossa a különbséget ügynök és nem ügynök között, merthogy valamilyen szinten „mindenki kollaboráns volt”. Igenis, vannak különbségek. Csakhogy az ítéletmondás egy ember életútja fölött még nem helyez bennünket egy olyan erkölcsi magaslatra, ahonnan „lenézve” felmentést adhatnánk az emberarcú diktatúrának. Azzal még nincs lezárva a múlt, ha véletlenül (vagy nem véletlenül) előkerülő akták alapján egy embert a kör közepébe állítunk. Ez álságos. Ez az ügynökadagolós múltfeltárás…hm…hogy is mondjam…meglehetősen egyenetlen. Most aztán lehet spekulálni azon, mi van a háttérben, s miként válhat egy-egy volt ügynök leleplezése a manipuláció eszközévé. Ez a puha, emberarcú diktatúra annyira ördögi volt, hogy még a jelenünket is megmérgezheti.

Talán ki kellene mondani egyszer s mindenkorra, s levonni a következtetéseket, hogy a kommunista diktatúra egy ördögi rendszer volt, még ha végül már emberarcú is. De nincs felmentés és nincs szépítgetés. S aztán aki benne élt, számoljon el önmagával az Úristen színe előtt.

 

Hozzászólások