Érthetően magában bízik a legjobban Hosszú Katinka, így a beidegződéseket (edző nélkül nem megy!) leszámítva nincs abban semmi különleges, hogy önmaga trénere lesz. Mint közölte, az edzésterveit már régóta maga írja, elegendő tapasztalata van ahhoz, hogy tudja, milyen felkészülésre van szüksége, az eredményeit (háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizennégyszeres Európa-bajnok) csak csodálni lehet. Ráadásul már most kimondja azt, amit a trénerek csak kudarc esetén tesznek: vállalja a felelősséget azért, hogy egyedül készül.

Játékos uralom – Malonyai Péter publicisztikája - nemzetisport.hu

Igen, többféle olvasata lehet ennek a hírnek. A hagyományosan, konzervatívan, tekintélyelvűen gondolkodók a fejüket csóválják, hogy ilyen nincs, a sportoló az sportoló, az edző pedig edző, s ha ez a felállás felborul, akkor feje tetejére áll a világ... A rugalmasabb, haladóbb, szabadelvűbb világ- és életszemlélettel bíró embertársaink  viszont azt mond(hat)ják, hogy ha egy sportoló, pláne ha őt Hosszú Katinkának hívják, úgy dönt, hogy neki nincs szüksége edzőre, akkor neki ehhez szíve joga, övé a felelősség, persze az eredmények, a sikerek is, kizárólagosan! A két szélsőséges véleményt képviselők között pedig bizonyára szép számmal vannak olyan „óvatos duhajok”, akik szerint most még ne foglaljunk állást, várjuk meg a következő megmérettetést, pl a tokiói olimpiát... Én próbálom komplex módon, háromféle síkra, dimenzióba helyezni azt a kérdést, hogy vajon lehet-e valaki sikeres edző nélkül..?

 

 

Azt gondolom, hogy ennek az alapvetően sportszakmai kérdésnek először is van egy pszichológiai,  fejlődéslélektani vetülete. Egészen egyszerűen arra gondolok, hogy más kell, hogy legyen az edző helye, feladata és szerepe egy iskoláskorú-, egy serdülő- és egy fiatal felnőtt sportoló életében. Éppen úgy, ahogy az ember gyerekének a szülőkhöz és a pedagógusokhoz való viszonya is változik az évek, évtizedek során. Ha ebből indulunk ki, elfogadhatjuk, hogy van egy személyiségfejlődési pont, amikor a sportoló emberi és szakmai értelemben is felnő, önálló egyéniséggé és identitássá válik! Ahogy egy fiatal, a családi fészekből kirepülő felnőttnek már nincs feltétlen szüksége a szülők támogatására vagy az iskolát elvégzőknek sem a tanárok segítségére.

A másik folyamat, amelybe érdemes megvizsgálni ezt a kérdést, az a korszellem, az egyént körülvevő közeg változása. Hogy merrefelé megy a világ... Ha innen világítjuk meg Hosszú Katinka döntését, akkor azt kell megállapítanunk, hogy gyakorlatilag egy emberöltő alatt megtörtént a „kopernikuszi fordulat”: azaz nem a sportoló „kering” az edző körül, hanem fordítva! Pont a magyar úszósport az egyik legjellemzőbb példa erre. Hiszen itt a tekintélyelvűségnek igen komoly hagyományai vannak, gondoljunk csak Széchy Tamásra és a többi, drákói szigorral dolgozó edzőre, akik a fizikai erőszak módszereitől sem riadtak vissza...  Egyébként pedig nem Hosszú Katinka az első fecske, aki úgy gondolta, hogy lehet a maga edzője is. Még a moszkvai olimpia előtt egy bizonyos Verrasztó Zoltán – neve jól cseng a sportszerető emberek fülében – döntött úgy, hogy egyedül készül fel, ő állítja össze az edzéstervet és a maga bőrét viszi a vásárra... S hogy ez mennyire anakronisztikus jelenség volt akkoriban, azt leginkább az mutatja, hogy ki is volt az az edző, szövetségi kapitány, akire az akkor már rutinos versenyzőnek számító, világ- és Európa- bajnok Verrasztónak nem volt szüksége? Az úszópápa, Széchy Tamás..! A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy egy ezüst- és egy bronzérmet nyert. Nos, azt hiszem, hasonló eredmények Hosszú Katinkánál azt bizonyítanák, hogy a kísérlet csúfos kudarccal végződött...

Boldogulhat-e egy sportoló edző nélkül? Advent beköszönte egész más területre, síkra terelte gondolataimat... Milyen a viszonyunk azzal a Jézus Krisztussal, akinek érkezését várjuk..? Hogy tekintünk rá? Milyen minőségben van jelen az életünkben, egyáltalán ott van-e..?
Ez a viszony lehet alárendelő. Abban az értelemben, hogy ő áll fölöttem. Tekintély, úr, király, mester, pásztor... S ha elfogadjuk ezeket a kifejezéseket, titulusokat, képeket rá nézve, akkor mi „csak” szolgák, tanítványok és vezetettek lehetünk... Úgy gondolom, a jövő keresztyénségének és a keresztyénség jövőjének ez az egyik sarkalatos kérdése, hogy minden korszellemmel szemben vállalja-e ezeket a Krisztusnak önmagát alárendelő szerepeket..?
Aztán lehet mellérendelő. Társ, partner, barát, tanácsadó, segítő...
És lehet fölérendelő... Hogy írja Weöres Sándor? „...De jaj, szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség...” Igen, mi szeretünk inkább urak, vezetők, irányítók, edzők lenni... A magunk urai! S nem csak Hosszú Katinka...