A Nemzeti Sport szokásához híven elkészítette posztonkénti rangsorát, amelynek eredményeként kialakult a labdarúgó NB I első 18 fordulójának álomcsapata.

Hárman a Fradiból, ketten a Vidiből – összeállt az ősz csapata – nemzetisport.hu

 

Álomcsapat álomjátékosának lenni biztosan megtisztelő lehet, hiszen az elismerést, hogy egy álomtizenegyben játszhatsz –még akkor is, ha csak képletesen- nem adják könnyen, azért keményen meg kell dolgozni, kérem szépen. Bizonyára a sportoló számára is visszajelzés egy ilyen csapatba bekerülni, tudni, hogy nem volt hiábavaló a sportba fektetett sok-sok munka, energia, idő. Minden elismerésem tehát azoknak a labdarúgóknak és sportolóknak, akik ilyen és ehhez hasonló álomcsapatok tagjai lehettek, mégis, hadd legyen savanyú egy kicsit a szám íze, leginkább azért, mert egy egyszerű szurkolónak meglehetősen nehéz eldöntenie, hogy sportolók küzdenek a pályán, vagy egy vállalkozás fizetett alkalmazottai?

Néhány napja vívott egymással nagy csatát a harmincadik bajnoki címére pályázó Ferencváros és az őszt az Európa Ligában is jól teljesítő Videoton csapata. A Fradi évek óta megbízhatóan működik: már nem kell csődtől és megszűnéstől félteni a zöld-fehéreket, sőt, stadion épült, a csapatba pedig egyre több jó képességű, minőségi külföldi játékos szerződik, akikkel talán végre elérhetővé válik a nagy álom, a nemzetközi kupákban történő helytállás. 

Hasonló a helyzet a Videotonnal is, annyival kiegészülve, hogy ott már nem álom a nemzetközi hadszíntér, hiszen idén az Európa Liga csoportkörébe jutottak, nem kevés pénzhez juttatva a csapat tulajdonosait. A siker érdekében itt is külföldi játékosokat igazoltak, sőt, hogy biztos legyen az anyagi háttér, még nevet is változtattak, a törzsszurkolók általános megrökönyödésére.

Stadion van, külföldi edző, külföldi játékos is. Ez lenne a siker kulcsa? 

Ha anyagilag nézzük, valóban úgy lehet akár a labdarúgásban, akár bármely másik sportban sikert elérni (értsd: pénzt keresni), ha jó képességű, kész játékosokat igazol egy csapat. Ebből a szempontból jó úton jár akár a fehérvári alakulat, akár a Ferencváros, hiszen látható, hogy előbb-utóbb mégiscsak elérhető a busás anyagi haszonnal kecsegtető európai csoportkör. Tudják ezt az európai topcsapatok, tudják ezt a honi kézilabdában is, így hát nem csoda, hogy a Győr női kézilabda együttese immár amolyan világválogatott, sőt Érden, Kisvárdán, Siófokon is egyre több a jó pénzért megszerzett, nívós, válogatott külföldi játékos.

Ha a szurkolót kérdezzük, ő egyfelől örül annak, ha csapatához jó minőségű játékosok érkeznek, mint ahogyan annak is, ha az áttörés, a nemzetközi szereplés elérhetővé, sőt rendszeressé válik. Egynek azonban nem örül: ha a pénz felülírja a csapatot. Nem örül annak, ha egy klublegenda helyett egy biztosítóról nevezik el a stadiont, nem örül annak, ha egy cég miatt nevet, címert változtat egy klub.  Nem örül annak, ha a játékosok, edzők hol itt, hol ott bukkannak fel, nem örül annak, ha magyar fiatalok csak elvétve, vagy egyáltalán nem jutnak szóhoz, azt pedig szomorúan veszi tudomásul, hogy a klubhoz körömszakadtáig ragaszkodó, a szurkolók szeretetét megháláló igazi JÁTÉKOST talán már soha többet nem láthat szeretett csapata szerelésében.

Ilyenkor azért csendben felteszi a kérdést: vajon lehet-e még sportnak nevezni azt, amikor a pénz mindenhatósága fölülírja a játék, a sport szeretetét?