Orbán Viktor szombati miniszterelnöki esküjén azt mondta, „a Kárpát-medencei magyarokat megilleti a kettős állampolgárság, megilletik a közösségi jogok, és megilleti az autonómia is. Ez az álláspontunk, melyet képviselni fogunk a nemzetközi politikában. Mindennek közeli aktualitást ad az Ukrajnában élő 200 ezres magyar közösség helyzete, amelynek meg kell kapnia a kettős állampolgárságot, meg kell kapnia a közösségi jogok teljességét, és meg kell kapnia az önigazgatás lehetőségét is”. Szavait a külügyi bizottság keddi ülésén Martonyi János külügyminiszter is igyekezett helyre tenni.

Orbán a határon túli magyarokról – origo.hu

A magyar miniszterelnök új hivatali ciklusának kezdetén megfogalmazta a számára és talán az általa vezetett jövőbeni kormány számára is legfontosabb ügyek prioritásait a gazdaságban, a foglalkoztatás tekintetében, a külpolitikában. Ez utóbbi kapcsán említette a környező országokban élő magyarokkal kapcsolatos elképzeléseit. Aki ismeri a miniszterelnök korábbi megnyilatkozásait, illetve az elmúlt négy évben épp e területet érintő törvényhozási folyamatot, semmi különöset nem találhatna a miniszterelnök megfogalmazásában. Autonómiát kér a határon túli magyar közösségeknek. Olyant, ami létezik más európai országokban, különösen a földrész nyugati felén. Önrendelkezést több százezres, sőt másfél milliós közösségnek hatvan évvel a második világháborút lezáró békeszerződések után. Ezek a közösségek őshonos közösségek, akiknek identitásképző eleme az anyanyelv. Ami kellene tehát: az anyanyelv hivatali szinten történő használata köz- és állami hivatalokban, rendfenntartó szerveknél, kórházakban az arányos jelenlét lehetősége. Ez lenne a kulturális autonómia, illetve az ezt biztosító háttér, az anyanyelven tanulás lehetősége óvodától az egyetemig, mert ennek a közösségnek a tagjai is az illető állam adófizető polgárai, akiknek adójából az állam az oktatási, szociális és más közfeladatait ellátja.

Ehhez kapcsolódna az autonómia egy másik aspektusa, amit inkább a decentralizáció fogalmával lehetne körülírni: a helyben megtermelt javak után fizetendő adó jó része ott forgatódjék vissza a gazdaságba, infrastruktúrába, ahol azt megtermelik. Ez lenne hát az az igény, amire vágynak, vágynának azok a nemzeti kisebbségek, akiknek önmeghatározásukhoz hozzátartozik az anyanyelvi kultúra, illetve a központi hatalomtól való bizonyos mérvű függetlenedés igénye.

És ez az, ami mögé az európai közösség valamiért nem akar felsorakozni.

Hogy miért? Mert a világháborút lezáró status quoban gondolkozik. Európának, mint közösségnek nincsenek tapasztalatai a konfliktuskezelésben. Miközben politikusai a pódiumokon, holdudvaraik zsurnalisztái mindenfajta médiafelületen a toleranciáról és az elfogadásról fröcsögnek, nem képesek saját polgáraik politikai felvetéseit komolyan venni, etnikai csoportok, nyelvi közösségek igényeit meghallani. A sokszínű Európa csak blöff. Minden arra mutat, hogy ahol az európai közösség, mint konfliktuskezelő fél megjelenik, megindul az etnikai tisztulás. Nem tisztogatás, nem, hanem olyan feltételek teremtődnek, ahonnan a kisebbség vagy a kivándorlást vagy az asszimilációt kénytelen választani. A délszláv térségtől a közép-európai államokig terjed a sor. Ahol valamiféle autonómia létrejött, az nem közösségi segítséggel történt, hanem államközi szerződések, alkuk folyományaként, vagy az illető állam sajátos berendezkedése tette lehetővé, miként ez történt Nagy-Britanniában.

Amikor a magyar miniszterelnök felveti az ún. határon túliak politikai támogatását, nem tesz mást, mint egy legitim törekvés mögé áll erkölcsileg. Felelősséget vállal politikai meggyőződésének megfelelően egy sokszínű Európáért. Ez így van rendben a román miniszterelnökkel, ha kiáll Moldováért, a szerb miniszterelnökkel, ha kiáll a Horvátországban élő szerbekért, a német kancellárral, ha kiáll a luxemburgi németekért, vagy éppen az osztrák kormányfővel, ha szót emelne Dél-Tirol ügyéért. Amúgy ez utóbbi, a mindenkori, évtizedeken át küzdött, menedéket adott az onnan elűzötteknek, míg a mai státusza megszületett ennek a területnek. Nehezen érthető tehát, hogy zsurnalisztáink némelyike már-már a kárhozat tüzét rakja a magyar miniszterelnök alá, mert az ukrán és lengyel kormány rosszallását fejezte ki az autonómia törekvések támogatása kapcsán.

Eszembe jut egy jó másfél évtizeddel ezelőtti, akkor önmagát az ország leolvasottabbnak tartó napilap óriás reklámplakátja: „Naponta egymillió ember olvassa!” Valaki humorérzékkel rákanyarította hasonló méretű betűkkel: „Naponta kilencmillió ember nem olvassa!”

Amúgy meg ki képviselje egy nemzeti kisebbség ügyét, ha nem az az ország, ahová lélekben ők is tartoznak?