Nincs ember, aki ma megmondaná, hogyan alakul Európa a közeli jövőben. Ma sok minden eldőlhet, pontosabban körvonalazódhat. Egy biztos: ez a mostani választás azért tűnik olyan sorsdöntőnek, mert repedés keletkezett a II. Világháború után kibontakozó, megszilárduló, s aztán megingathatatlanul stabilnak látszó liberális konszenzuson. Közkeletű nevén, a sokat emlegetett, unos-untalan hangoztatott európai értékrenden. Pontosabban, nem is ezen az értékrenden, hiszen ki ne értene egyet a szolidaritás, az emberi méltóság, a szólásszabadság, a demokrácia, a kultúrák kölcsönös tisztelete, a nemek egyenlősége szép eszméivel? A liberális konszenzuson azért keletkezett repedés, mert minden jel arra mutat, ez a liberalizmus, avagy nevezzük a „progresszió” eszmevilágának, elvesztette az európai értékek értelmezésének monopóliumát. Megjelent egy új-régi ideológiai vonulat, összefoglalóan a konzervatív eszmevilág, amely kétségbe vonja az európai értékvilág liberális értelmezését, s Európa önértelmezésébe be akar emelni két nagyon fontos vonatkozást. Nevezetesen a nemzetet és a kereszténységet.

Az európai értékvilág liberális értelmezésének az volt az előzetes alapfelvetése, hogy le kell vonni a tragikus múlt tanulságait, s minden erővel meg kell akadályozni Európa esetleges újrafasizálódását. Ebből a nézőpontból minden, ami a hagyományos európai civilizációra emlékeztetett, veszélyesnek tűnt fel. Mindenekelőtt a nemzet ideája. De nem járt jobban a történeti kereszténység sem, amely a tragédiába torkolló európai történet szellemiségét testesítette meg. Ezzel szemben minden olyan tartalom, amely a nemzetet és a kereszténységet relativizálta, haladó, progresszív értékként tűnt fel. Az úgynevezett progressziónak az az ideologikus szerepe, hogy megakadályozzon egy feltételezett újrafasizálódási folyamatot. Az európai értékek liberális értelmezésének ez az alapja.

Sokáig úgy tűnt, hogy az európai értékek liberális értelmezése szinte teljes körű egyetértésre talál, s a liberális hegemóniát semmi sem tudja megingatni. Ám közben mégis csak történt valami, nevezzük úgy, hogy érték-és öntudatvesztés, az azonosulási pontok eltűnésének lassú folyamata. Mindez szerintem azért, mert a II. Világháború utáni európai értékvilág értelmezéséből csak az maradt ki, ami a legfontosabb lett volna, hogy ti. ez az értékvilág mitől európai. Nyilvánvalóan azért maradt ki, mert ezen értelmezés pont azt akarta meghaladni, ami Európa sajátszerűségét adja: a nemzetet és a keresztyénséget.

Mindez persze lehetne csak afféle íróasztali spekuláció, ha a valóságos társadalmi folyamatok nem azt mutatnák, hogy a nemzetet és a kereszténységet Európa önértelmezéséből nem lehet kihagyni. Ennek a konzervatív fordulatnak tehát nagyon is valóságos alapjai vannak. Természetesen létezik Európa-eszme is, ám mint mára világossá vált, nem tudott olyan összefoglaló eszmévé válni, mint az Amerika-eszme. Minden jel arra mutat, hogy a nemzet-gondolatot és a kereszténység-eszmét Európában nem lehet felszámolni. A liberális konszenzuson keletkezett repedésnek az az oka, hogy az a történelemkép, amely az európai civilizációs öntudat lassú elhalásáról vizionált, egész egyszerűen nem igaz. A konzervatív fordulat e történelemértelmezés elleni reakció.

Szinte magától értetődő, hogy a liberális világkép ezt a fordulatot az újrafasizálódási folyamat kezdeti jelének tekinti, avagy eufemisztikusan populizmusról, szélsőjobbról beszél. Ám nem kétséges, hogy a liberális egyeduralom megtört, az európai értékek értelmezésének szinte kizárólagos hatalmát elveszíteni látszik.

A kérdés valóságosan az, hogy az európai értékvilág értelmezésébe be lehet-e újra emelni a nemzet és a kereszténység eszméjét úgy, hogy az ne a múlt szimpla restaurációja legyen? Abban ugyanis – minden kultúrharc ellenére – egyetértés van, hogy a II. Világháború befejezése új történeti kezdetet jelölt ki. Ám ettől még nyitva maradt a legfontosabb kérdés, nevezetesen az európai civilizációs múlt folytonosságának a kérdése.

Európa ma erről szavaz. Jósolni kockázatos, ám minden jel arra mutat, hogy az eredménytől függetlenül a II. Világháború utáni Európa alapvető eszmei kihívás elé érkezett, s nagy valószínűséggel az újraértelmezés és a korrekció évei jönnek.