A gyűlésen Kónya Imre, az MDF elnökségi tagjának szemébe vágja egy idős parasztember: nem történt rendszerváltás, mert téesze elnökét az új hatalom még mindig nem váltotta le. A politikus igyekszik megmagyarázni, hogy a rendszerváltás megtörtént, éppen ezért  pártvezetőknek már nincs joguk téeszelnököket lecserélni. Látva, hogy érvei hatástalanok, mentőötlete támad. „Le tudja cserélni, ha annyira akarja” – mondja meghökkent beszélgetőpartnerének, s kifejti: összefoghat társaival és együtt meneszthetik az elnököt. Az idős parasztember némi töprengés után kiböki: „Lehet, hogy így van, de én nem merem.”

Ablonczy Bálint: Antall József nem volt al-kal-mat-lan! Mítoszrombolásunk 4 pontban – VálaszOnline, 2020. május 22.

 

8.-os voltam, valahol a Dózsa György út környékén himbálózott a troli, amikor egy előttem ülő férfi felpattant az ülésről, mert meglátott egy rég nem látott ismerőst, kikiabált az ablakon, majd köszönésfélekép odakurjantotta neki, hogy szavazzon az MDF-re. Addigra már pár Távárisi Kányec plakátot kiragasztottam a Károly krt. környékén Talpinak köszönhetően. Talpi volt a legmagasabb az edzésen, a ragadványnévbajnok edzőnk az ő kódnevén se sokat töprengett. Mondjuk az enyémen sem. Érthetetlen okokból Küldönc lettem (Igen, ő volt a Dr. Bubóban a teknőc). Ami azért egy kardszakosztályban nem túl hízelgő. (Nem tudom, van-e egyáltalán olyan sport, ahol a lassúságot értékelik. Válasz a szerkesztőségbe, beíratkozom.) Szóval Talpi-Gergő és én lelkes hobbivívók voltunk, bár Talpi egy idő után kikupálódott, és legnagyobb büszkeségünkre egyszer még Szabó Bencét is megverte. Mellette pedig lelkes MDF-es. Mint én. (Nem úgy, mint a Király, akivel ettől függetlenül órákig lehetett jókat beszélgetni edzés után a Deák tér és a Király utca környékén.)

Akkor még a barátságok simán elviselték a teljesen eltérő politikai ragaszkodásokat. (Legalábbis a diákok között.) Annyira, hogy az osztályban MDF-es, SZDSZ-es és Fideszes jelvényekkel simán tudtunk saját pártot alakítani.

30 éve.

Azt mondják, hogy egy sor esemény pontos értékeléséhez el kell telnie bizonyos időnek. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem igaz.

A Horthy-korszak ugyanolyan megemészthetetlenül jön velünk, mint a kádári. Az ügynökkérdést se társadalmi, se egyházi szinten nem merjük birizgálni, (emlékköteteket adunk ki, főoldalon emlékezünk meg néhai nagypályásokról és elhallgatjuk, akik aláírás nélkül hűségesen szolgáltak életük végéig), egyáltalán: konszenzus, vagy legalábbi fogódzók nélkül cipeli magával és adja át a következő nemzedéknek a ki-ki a saját kis dédelgetett szilánkjait.

Szóval három évtized nem egy történelmi távlat. Megannyi biztos forrásból származó tudást göngyölítünk magunkkal. Ebből csipeget össze négyet Abloncy Bálint és cáfolja meg őket tételesen. Azoknak, akiknek gyerekkori élménye a Hősök terén Nagy Imre újratemetése, vagy a romániai falurombolás elleni tüntetés a pesti nagykövetség előtt, azoknak, akiknek a vasárnap délutáni Kacsameséket vágta ketté Antall József miniszterelnök halálának bejelentése a királyi tévén, és azoknak, akik utána születtek, de mára már szintén felnőttek. Nem is beszélve az előttünk járó nemzedékekről. Illúzióvesztett nemzedékekről. Az igazságos földkárpótlás illúziójától, a kádári kispolgári, irigykedő és „megoldjuk okosba” attitűdjének eltűntének illúziójától, egy 1956-ban átélt reményteli és közösségként felébredő nemzet illúziójától, egy kiszámítható holnap illúziójától, a saját lábán megálló, mert rég elkobzott (föld)vagyonát visszakapó, vagy közteherviselés felelősségére ráébredő egyház illúziójától, vagy egy civil kurázsitól duzzadó, az összefogás fontosságára felébredő ország illúziójától megfosztott nemzedékekről. Ki tudja, hány illúziót kellett elengednünk a rendszerváltás, vagy mi óta?

Ablonczy cikke rövid, tömör, olvasásra érdemes. Egy geopolitikai, pénzügyi és belpolitikai kényszerpályán lavírozó miniszterelnök kormányáról. Cseréljék le a téeszelnököt! – szól 1990-ben a lakossági fórumon a vox populi. Elnézést, önök élnek itt, fogjanak össze, cseréljék le maguk – ja, azt én nem merem. Összefogás?! Á, az macerás. Kezdődik a cikk. 4, szerintem jól kiválasztott mítosszal és cáfolatával a folytatásban.

Végül mégis lecserélték őket, de addigra ők már évek óta azon ügyeskedtek, hogyan lehet a téesz pénzén maguknak disznókat hízlalni, vagy egyéb okossággal vagyont szerezni, ezért a téeszek felszámolása épp őket nem rendítette meg igazán. A keveset. Ott fenn. És hány helyen történt meg ugyanez? A közvagyonnal – a köz vagyonából. Újra meg újra?

Historia est mater studiorum – mondták a régi rómaiak, akik pedig még jól tudtak latinul. Hát, vagy nem kaptuk meg készen, mi is a tananyag, vagy egyszerűen mi vagyunk rossz tanulók. Nem kell nekünk karantén, mi, a nagyon okos felnőttek, anélkül is bukdácsolunk az élet iskolájában.