Ez Pym világa: finom, irodalmias, nagyon nőies és valahol az akadémia és az egyház között.

Barbara Pym és a modern aggszűzek – The New Yorker

„Amikor Nicholasszal eljegyezték egymást, Jane-nek nagy élvezetet szerzett, hogy irodalmi példák nyomán elképzelje önmagát, mint lelkészfeleséget; Trollope-nál kezdte, a Viktória-kori regényírókkal folytatta, és végül eljutott egészen a mai, csupa szív, vidám feleségekig, akik nagyon kevés pénzből, nagy házban, nagycsaládot nevelnek, és erről néha cikket is írnak az Egyházi Hírekben. De hamar csalódnia kellett. Nicholas segédlelkészként kezdte egy városban, ahol Jane nagyon kevés közös témát talált az idős és középkorú nőkkel, akik a gyülekezet túlnyomó többségét alkották. Jane szókimondását és csapongó fantáziáját természetesen nem becsülték…” Barbara Pym angol írónő Barátnők és ballépések címmel megjelent regényének főhősnőjét e sorok mutatják be. Ki gondolná, hogy egy anglikán lelkész felesége – igaz, valóban élénk fantáziával megáldva – annyi derűs pillanatot tud szerezni az olvasóknak, mint ahogy teszi ezt a fergetegesen szellemes regényben?

Az 1913-ban született Pym viszonylag későn, 1950-ben jelentkezett első regényével. Bár a közönség szerette jó humorú, a hamisítatlan angol női irónia legjobb hagyományait idéző írásait, a kiadója elfordult tőle, és hosszú hallgatásra ítélte. Fordulatot egy Times irodalmi melléklet jelentette 1977-ben, amikor neves irodalmárokat kértek fel, hogy állítsák össze a 20. század legkevésbé értékelt, leginkább elhallgatott íróinak listáját. Barbara Pym-ot egyszerre két irodalmár is megjelölte ebben a felsorolásban. Ez évben jelent meg egy új kötete, amire már felfigyelt a kritika is. Ám addigra Pym-on erőt vett egy alattomos kór, és 1980 elején elhunyt.

Az eredetileg Jane and Prudence címmel megjelent regény magyar nyelven 1988-ban jelent meg az Európa Kiadó Vidám Könyvek című népszerű sorozatában. Ha egy egyszerű regényvázlatot kapnánk, nehezen tudnánk elképzelni, hogy egy anglikán papné és szingli barátnőjének története a csöndes humortól a kemény szarkazmusig végig szórakoztató tud lenni. Pedig így van. A templomdíszítés, a beszélgetés a gyülekezet tagjaival, a hely apró társadalmi eseményei mind-mind tartogatnak meglepetéseket, köszönhetően Jane, a papné unortodox szemléletmódjának. Ő az, aki hol kitűnő megfigyelő, és azt is látja, amit nem kellene, de egyben tökéletesen szétszórt, és alkalmatlan bármiféle női munkára beleértve a háztartás vezetését. Rendre megdöbbenti embertársait olyan megjegyzésekkel, amik nem illenek a helyzethez, olyan irodalmi példák jutnak eszébe, amit soha senki rajta kívül nem olvasott. „Remélem, elénekeljük, hogy „Áldjátok az Úr nevét”” jegyzi meg, amikor vehemens hölgyek társaságában tökökkel és sárgarépákkal díszítik az aratási hálaadás előtt a templomot. „Olyan szép dicséret. Bár persze az ember sok minden miatt nem szereti Miltont, főleg azért nem, ahogy a nőkről írt.” Mire a hangadóhölgy a gyülekezetből: „Valamikor régen még mások voltak a kívánalmak. Természetesen bizonyára elénekeljük a hagyományos aratási dicséreteket. „Mi szántjuk fel a földet, és magot mi vetünk” – jelentette ki szigorúan és körülnézett, ki mer neki ellentmondani.”

Pym regénye nem csak egy jóindulatú lelkészfeleség regénye, ennél jóval több. Szembesít kora társadalmának apróbb-nagyobb hazugságaival, bölcs elnézéssel gúnyolja ki a fiatal politikust éppúgy, mint a szívtipró birtokost, a munkahelyi kicsinyesség megnyilvánulásait, és összességében a nő és férfi megmérettetésének kettős mércéjét. Mert, mint minden Pym regény, végső soron ez is a Nőről és a Férfiról szól – így, nagy betűvel. Hogyan talál egyik nő párt, a másik nem, hogyan éli meg a feleség a szeretet csöndes pillanatait? Mindezt a legkedvesebb iróniával fűszerezve. Nem ítélkezik, csupán megfigyel, és szépítgetés nélkül, mégis szépen mondja el, mit lát maga körül. A banálisnak tűnő történet végül úgy bomlik ki, hogy több lesz, mint „vidám történet”. Annyit elárulhatunk: a végén mindkét főhősnő, Jane és Prudence is megerősödik személyiségében.

A rengeteg egyházi tartalom mellett talán nem csoda, hogy a magyar kiadás egészen mást sugall megjelenésében, mint, ami valójában fogadja az olvasót. Amúgy nagyon jók az illusztrációk, ám a kötet borítója és a magyar cím azt sugallja, ami 90 előtt átmehetett egy egyházi tartalmakkal terhelt könyvben. A sikamlósságra gondolok. Amit úgy húztak el az amúgy erkölcsösnek kikiáltott rendszerben, mint a mézesmadzagot. A gulyáskommunizmus egyik szelepe volt ez. Pedig Barbara Pym szókimondó és őszinte, de jó stílussal teszi ezt, távol áll tőle az, ami a sikamlósság jellemzője: az indiszkréció, a burkolt durvaság, a titkolt kéjvágy. Pym együtt szégyenkezik, és együtt örül hősnőivel. Bölcs és derűs. E két erény néha nem jön rosszul annak, aki furcsa világban él, netalán papné, és vasárnap korán arra ébred, hogy a buzgó egyházhölgy a zárt kapu miatt a kerítésen mászik be, hogy feldíszítse a templomi vázát. Mert egy papné életében mindig akad ok a derűre…