Felelős-e minden szülő azért, hogyan tanul, meddig jut a gyermeke az iskolában?
Felelős-e minden közösség azért, hogy megbecsüli és megvédi-e a tanárait, iskoláját?
Felvethető-e annak a kérdése, hogy minden gyermektől és családtól elvárható az, hogy kövesse a többségi közösségi normákat iskolában, közösségi térben, és óvja, becsülje meg a saját közösségét, települését?
Felelős-e minden pedagógus minden gyermekért, akit oktat?
Felelős-e az állam azért, hogy megadjon mindent a tanulni akaró gyerekeknek és a tanítani akaró pedagógusoknak?

Forgács István: Gyöngyöspata – ki vállalja holnap a felelősséget? (mandiner, 2020. január 19.)

Szeptemberben állványozták körbe a templomunkat. Az állványos alvállalkozó Borsodból jött ide a Dunántúlra, a munkások, beleértve a brigádvezetőjüket is, cigányok voltak. Gyorsan, fegyelmezetten dolgoztak, pár nap alatt végeztek is. Amikor befejezzük a tetőfelújítást, jönnek majd vissza elpakolni az állványzatot. De nem biztos, hogy ugyanazok. Egy munkásközvetítő cégen keresztül egytől-egyig Németországba indulnak az év elején.

Ők eljutottak addig, hogy befejezték az iskolát, szakmát és munkát szereztek, és (sajnos) már a következő lépcsőfoknál járnak. A gyöngyöspatai félelmeinkről tegnapelőtt írtunk már itt a Reposzton.
Azóta Forgács István posztja az egyetlen, amit a témában végig is olvastam. A legkevésbé átpolitizált, és a legjobban fejti ki a legfontosabb kérdéseket.

Amik közül csak az egyik a támogatás szétosztás utáni sorsa. Pontosabban az, hogy ez időzített bombaként már el is kezdett ketyegni. Azt írja, hogy elsőként süvegeli meg azt, aki pl. a házára fogja költeni a pénzt. Nem vagyok biztos abban, hogy a pataiak is ezt fogják tenni (ld.: „gyűlölet-csomag”)

Szintén ő veti fel azt is, hogy a jogok mellett itt van az ideje most már a felelősségről is beszélni. Szülői felelősségről például. Országos szinten is.

Kétségbe vonom, hogy az iskolai szegregáció lenne az igazi felelős. Kétségbe vonom, hogy ha egy osztályban a 10%-ot meghaladja az eltérő képességű, kiugróan rosszabb szociális hátterű tanulók aránya, ott a többség még mindig maga után tudná húzni a többieket. Kétségbe vonom, hogy az ember természete szerint mindig felfelé akar törni. Az ember a kisebb ellenállás irányába megy. Gyerekként pláne. Szülőként pedig egyre inkább.

És szombat után hétfőn és is kétségbe vonom, hogy ne lehetne egy évfolyamon belül képességek szerint csoportosítani a diákokat (ld: nyelvtanítás), hogy aztán az iskolai programokon közösen vegyenek részt. Amerikában működnek olyan iskolák, ahol a fogyatékkal élő gyerekek így tanulnak egy iskolában az épekkel. Tanórákon külön, programokon együtt. Tanórákon szegregáltan, többi foglalkozáson integráltan.

Pedagógus asszisztensek nélkül, végletekig elcsigázott, szülők által lenézett pedagógusokkal, szélsőségesen eltérő anyagi háttérből és eltérő családi elvárásokból iskolába járó gyerekek integrált oktatását megtenni egyedül üdvözítő megoldásnak ugyanúgy tévút, mint a cigánysággal, vagy az aktuális kormánnyal szembeni előítéletek szajkózása. Nem tudom, mi a megoldás, csak azt, hogy a jogvédők nyilatkozatai helyett azért olvasom szívesebben a Forgács Istvánhoz hasonló, terepen megoldásokért dolgozók írásait, mert közelebb érzem állaspontjukat a realitáshoz.

Nem tudom, mikor térnek haza a németországi vendégmunkás létből a borsodi állványosaink. Csak azt, hogy az ő gyerekeiknek ők már példát jelentenek arra, hogy ha tanulnak és szakmát szereznek, kitörhetnek. Az utolsó órában járunk ahhoz, hogy akiknek valóban fontos a felzárkóztatás, kihajítsák a tabukat, és az adottságokhoz leginkább alkalmazkodó, a tanulás és az egyéni felelősség fontosságát leghatékonyabban átadó megoldásokat találjanak ki. Együtt.