Tegnap Hősök napja volt. A patetikus csengésű megemlékezést először 1917-ben iktatták törvénybe Abele Sándor vezérkari őrnagy javaslatára. A törvény az emléknap mellett hősi emlékművek emelését is előírta. Nálunk 1922-ben készült el Somogyi Sándor szobrászművész Árpád vezért lefelé tartott zászlóval ábrázoló szobra. Átadásakor sajnos már ki is kellett egészíteni: a Nagy Háború enyingi áldozatainak névsorával. Ezen a napon nálunk az is hagyomány, hogy az egykori enyingi diák vitéz Szentgyörgyi Dezső 2. világháborús hős vadászpilóta emléktábjánál is ünnepelünk.

id. Kató Balázs a Tinódi Lantos Sebestyén Református Iskola tanára ünnepi beszéde az enyingi megemlékezésen

A két háború közötti időszakban (a wikipédia szerint) török kezdeményezésre plusz egy ünnep is beékelődött erre az időszakra, ez volt a gyereknap. A Horthy rendszerben a gyereknap valójában egy egész hetes rendezvénysorozat volt – hogy mennyire elterjedt, azt nem tudtam kinyomozni – május utolsó hetében. Mindenesetre a könyvtáros kisasszonyok helyére ácsingózó google találatai szerint a gyereknapot a legtöbb országban június 1-én tartják, kivéve nálunk, ahol A kopasz kommunista krampusz ravasz húzással a gyerekek ugrabugrálásának és szüleik kényszeredett grimaszba fagyott mosolygásának napját a hősök napjára tette. Mert a diktatúrák egyik célja a közös emlékezet erodálása.

Az ünnepcsere sikeresen lezajlott, a tegnapi napról az emberek többségének ma már a gyereknap jut eszébe. Milyen szerepe van akkor ma még a Hősök napjának?

Ilyenkor azokra a honfitársainkra emlékezünk, akik a mi kárpát-medencei sorsközösségünket felvállalva életükkel, karrierjükkel, egzisztenciájukkal, személyes szabadságukkal, fiatalságukkal vagy egészségükkel fizettek azért, mert becstelen történelmi időkben ragaszkodtak a becsületes úthoz.

Akár egy egész nemzeti közösség, akár csak a szűk családjuk emlékszik a nevükre. Ezért hősök a harctéren elesettek mellett a munkatáborokba, vagy otthonuktól távolra kitelepítettek mellett a politikai okokból bebörtönzöttek, és ezért hőseink nekünk reformátusoknak a hitükért még az üldöztetést s vállaló hitvalló őseink.

De éppen a fenti önkényes definíció – a becstelen korban való becsületes helytállás imperatívusza – alapján lehetünk hősök mi magunk is, ha a fegyverszünetben zajló ideológiák és világértelmezések csatazajában igyekszünk becsülettel megállni. Családban, gyülekezetben, a helyi közéletben, munkahelyünkön.

A 112. zsoltár 1-2 verse így kapcsolja össze a hősiességet a becsületességgel: „Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban: utódja hős lesz a földön, a becsületesek nemzedéke áldott lesz.” Mert békében és háborúban egyaránt a becsületesség tesz valakit hőssé. Egy keresztyénségéhez ragaszkodó kultúrában (hűha!) pedig az Isten Igéjéhez való ragaszkodás mutat irányt: hogyan lehetsz és maradhatsz becsületes.

Ezért a becstelenségeket végrehajtó katona hiába esett is el, pusztán attól, hogy megölték, még nem válik hőssé. Egy életben maradó és békeidőben boldoguló polgár viszont, ha a GPS-e nem az isteni és emberi törvények megkerülésére és elhajlítgatására van beprogramozva, még lehet hős az utódai szemében. Az ilyen polgári attitűd a mindennapok sűrűjében a hősiesség tereiben jár, még akkor is, ha a hős szó használatát, pláne önmagával kapcsolatban, messziről elkerüli. Mert tudja, hogy az egyedül hiteles iránytű önmagán kívüli pontra kell mutasson.

Hősök napja után egy nappal most a kérdés az, hogy elég kíváncsiak vagyunk-e arra, hogy minden nemzet legnagyobb Hőse, aki az életét adta értünk, mit mond nekünk a helyes és becsületes útról.