Elmennél feketén dolgozni? Ellopnál egy csatornafedelet? Vennél fel uzsorakölcsönt? És megtennéd mindezeket, ha a karon ülő gyereked elvételével fenyegetne a védőnő? Gondold át, aztán gyere, játsszuk le. Így néz ki egy Szociopoly.

Szociopoly – a szegénység nem játék - mandiner.hu

Persze, a cikkben megtaláljuk a választ. Sőt, egy új fogalommal ismerkedhetünk meg. Társasjáték-színház. Mindkét fogalmat ismerjük, értjük. Különös egymás mellett, összekapcsolva látni őket.

A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban találkozhatunk a Szociopoly című rendezvénnyel. A résztvevők kb. 2 órára egy borsodi falu mélyszegénységben élő lakóivá válhatnak. Egy-egy család tagjaivá, apaként, anyaként, gyermekként, nagyszülőként. Vannak mellettük hivatásos színészek is, ők jelenítik meg a falusi közösség fontos résztvevőit: a polgármestert, a boltost, a tanítónőt, a doktort, az uzsorást.

A szerepek kiosztása után kezdődik a játék. A családoknak egyetlen célja van: túlélni egyetlen hónapot, mégpedig úgy, hogy ne adóssággal zárják azt. Céljuk elérése érdekében különböző döntéseket kell hozniuk, vannak lehetőségek is előttük, amelyek megragadásáért azonban küzdeniük kell a többi családdal és el kell nyerniük befolyásos személyek jóindulatát.

A résztvevők többségének teljesen idegen és új a szerep is, amelyet játszanak, a helyzet is, amellyel szembesülnek, a problémák is, melyeket meg kellene oldaniuk. Ne felejtsük el, jól szituált, fővárosi polgárokról van szó, akik számára Borsod, de talán az egész vidék is, a maga sajátos helyzetével, valóban világ végének számít. Legfeljebb átutaznak – ha nincs másik út – azokon a falvakon, ahol az igazi élet-halál harc zajlik. Ahol pontosan az a probléma, hogy nincs igazi lehetőség. A rossz és a még rosszabb között lehet választani. Ráadásul, egy-egy döntés nemcsak az egyén életére van hatással, hanem az egész családra is. És gondoljunk csak bele: minden ötödik embert érint a szegénység problémája Magyarországon. Egy 2017-es adat szerint a háztartások 19,6 %-át, 1 millió 887 ezer főt érintett a szegénység vagy a társadalmi kirekesztettség.

Vajon válhat-e játékká a nyomorúság, a kiszolgáltatottság? Mennyire lehet két óra alatt lemerülni abba a mélységbe, ami az említett majdnem 2 millió embernek mindennapi valóság?
Mi a célja ennek a társasjáték-színháznak? A szembesítés? Ha másként nem megy, legalább ebben a formában lássanak valami mást is a résztvevők, mint ami egyébként ismerős a saját életükből? Vagy érzékenyíteni szeretne ez a kezdeményezés? Segíteni abban, hogy egyáltalán közelebb engedjük magunkhoz azokat, akik küzdenek – nemcsak két órán keresztül -, hanem minden órában?

Aki részt vett az „előadáson”, arról számol be, hogy megérintette mindaz, amit átélt. Felindultak mindazok, akik jelen voltak és az előadás után hosszasan beszélgettek arról, hogy mit lehetne, kellene tenni a változásért.

Sajnos, pont arról nem hallunk, hogy mire jutottak a beszélgetés végén? Hogyan mentek vajon haza? Ugyanúgy hajtották álomra a fejüket, mint máskor?

Milyen érzések, gondolatok maradtak bennük? Leginkább erre lennék kíváncsi.

Tudtak-e még inkább hálásak lenni mindazért, ami őket körülveszi? Jobban értékelik-e azt, amivel rendelkeznek?

Hányan mondták azt, hogy: köszönöm, nekem ebből ennyi elég volt. Nem szeretnék még egyszer hasonló helyzetbe kerülni – akkor sem, ha tudom: meghatározott ideig tart. De voltak talán, sőt: biztosan, olyanok is, akikben megszületett a segíteni akarás vágya. Akik elhatározták és tettekre váltották együttérzésüket.

Jó lenne tudni, hallani erről is, hiszen akkor lép feljebb ez a kezdeményezés annál a szintnél, hogy: különös, érdekes.