A Karitatív Tanács humanitárius segélyszállítmányt készít elő a kárpátaljai magyarság és Ukrajna számára, ahhoz pénteken és szombaton várják a lakosság pénzadományait a CBA, a Tesco, a Lidl és a Spar áruházaiban – jelentette be Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalomért felelős államtitkár január 18-án… Az akcióban részt vesznek a Karitatív Tanács tagszervezetei – Katolikus Karitász, Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Magyar Református Szeretetszolgálat, Magyar Vöröskereszt és a Baptista Szeretetszolgálat –, valamint a hozzájuk csatlakozó Johannita Segítő Szolgálat, a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat és az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség segélyszervezete. Ezek a szervezetek a lakosság támogatásán túl január 24-ig, az ökumenikus imahét végéig várják gyártók, forgalmazók tartós élelmiszer, tisztítószer és gyógyászati segédeszköz felajánlásait.

Segítség keletre – reformatus.hu

Hallgatom az utcán amint az emberek panaszkodnak a télre. Január van, annak is a közepe, a tél dereka, amikor a leghidegebbek szoktak lenni. Felénk mínuszba még nem lépte át a kétjegyű számot a tél hidege, de így is keservesnek tűnik. Pedig a hideg átmenetileg érint. Meleg cipőkbe, kabátokba bújva, sapkák védelmébe bújtatott fejekkel kell szembenézni a télnek idejével, míg a lakás melegéből a buszmegállóig vagy a néhány percre lévő célig eljutunk az autóból ki vagy beszállva. Elfelejtettük, hogy milyen igazán fázni, ezért már a mostani tél is morcosnak tűnik. Pedig sokan vannak, akik igazán fáznak. Fázik a testük és fázik a lelkük. Itthon is.

Újév táján, amikor ezek a hidegebb napok ránk köszöntöttek, újra láttam az előttünk lévő parkolóban egy régóta ismerős autót, három színből eszkábált kis dél koreai járgány, amit a rozsda legalább olyan erővel tart össze, mint az anyacsavarok. Tulajdonosa egy különös figura. Doktori cím, ősemberi külső, visszahúzódó, gátlásos természet. Édesanyjával, aki a nyolcvanat is maga mögött hagyta és négy nyelven nemcsak beszél, hanem ír is, valamikor családi házat hagytak a Vajdaságban. Pokolból jöttek akkor, mélyen van most az életük. De nem panaszkodnak. Sőt, valami különös derű és hála van mindkettőjükben. Villanyukat már régóta levágták. Karácsony előtt, amikor összefutottam velük, kérdésemre – merthogy soha nem kérnek semmit -, hogy segíthetnék-e valamiben, annyit mondott az édesanya: tiszteletes úr, ha gyertyát tudna adni. Villanyunk nincs, legyen fény nálunk is karácsonykor. Élhetetlen értelmiségiek? Nem tudom. De mikor az újévi töltött káposzta az elveszett otthon emlékét kezdte idézni bennük, megeredt a szó, és egy órányi idő alatt száz évet jártunk be Zombor környékén, öt nemzet szokásával, ünnepeivel és egymás megbecsülésével. Akkor úgy éreztem, a szívek melegedtek meg egy csöppnyit, hogy új lendületet vegyenek az újesztendő ismeretlenségére.
Emberek vannak, akik fáznak, éheznek. Nem szólnak, szemérmesek vagy elesettségükben sem veszítették el a szegénység tartását. Otthon vannak valahol a világban. Itt nálunk vagy valahol keletebbre. Kárpátalján, vagy annál is keletebbre, ahol álmokat foszlatott szét a szomorú valóság: a háború két testvérnép között. A testvérek közötti háború a legborzasztóbb. Mert az azonosság válik mássággá. Idegen sosem tud úgy gyűlölni, mint a testvér. Szeretni sem. Valami borzongató van abban, ahogyan kölcsönösen kitaszították egymást a szenvedésbe. S magukkal rántották azokat, akiknek sok közük nem lenne ehhez az egészhez. Így vannak a kárpátaljai testvéreink és így voltak a délvidékiek és felvidékiek. Ott kellett lenni, ahol nem akartak, részt venni abban, amihez nem volt közük, érdekük sem sok, mert így vagy úgy, de nekik mindig a történelem nehezebb fele jut. Kárpátalján fáznak az emberek. Nemrég adományozást hirdetett az egyház. Ruhákat kértek a kárpátaljai magyar cigányok számára. Meglepve tapasztaltam, hogy abból, amiből tényleg van nekünk, abból is milyen kevés jutott. Három gyülekezet mozdult meg az egyházmegyében. Legalábbis ezen a csatornán. Nem gondolom, hogy a rosszindulat dolgozott, sokkal inkább a közömbösség. Talán a kényelem. Szervezni, összeszedni, pakolni, hurcolászni. A segítség fáradtsággal is jár. A szeretet mindig arcot ölt. Jártam kint Kárpátalján, prédikáltam magyar és cigánygyülekezetben. És emlékszem édesapám mesélésére, aki valamikor még a kommunizmus idején Máramarosig ment druzsbát (szovjet láncfűrész) venni. Nemcsak a vásár hangulata foglalkoztatta sokáig, hanem egy távoli temetés a Tisza másik partján, Técsőn. A vásári zsivajba egyszerre beszűrődött valami ismerős dallam. Rezesbanda hangját fújta át a szél a szőke folyó vizén, egészen a vásári sokadalomig, s az a dallam, ott neki egyszerre az azonosságot, a testvéri ölelést, Istent, a magyarságot jelentette: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak…” Két kisebbségi magyar sors fölötte az időnek. Merthogy otthon is így járta ez, az örökkévalóság felé mégis csak zsoltárdallamra indul meg a református ember.
Kárpátaljának és az ukrajnai szegényeknek szüksége van most segítségre!
„Ne fáradjatok bele, hogy jót tegyetek! Ha kitartóan végezzük munkánkat, akkor időben aratunk majd! Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal 6,9-10)