Advent jelképe az adventi koszorú, amelyet rendszerint fenyőgallyakból fonnak, a ráhelyezett négy gyertya közül minden vasárnap eggyel többet gyújtanak meg.
Ma van advent első vasárnapja - Paraméter


Valaki majdnem feldönt a boltban. Egy kosárnyi apróság mellett guggolok, most gyorsan felállok, nehogy a földön találjam magam. Odaengedem, de azért megnézem magamnak, ki vásárol ilyen vehemensen. Velem egykorú nő, gyorsan és céltudatosan keres apró félkész díszeket. Közben pedig telefonál. Nem szeretném hallgatni őt, mert éppen azért mentem el az apró kincsek boltjába, hogy egy kicsit halljam a saját gondolataimat is, de kénytelen vagyok odafigyelni.


Igen, mondd meg, milyen legyen az adventi koszorú, és már meg is kapod – mondja a vehemens hölgy. - Egy csomót nagyjából elkészítettem már, csak a gyertya színét kell megmondanod. Hát tulajdonképpen ismered a szabályt: három lila, egy rózsaszín, de ez nem köt minket igazán. Ja, igen. Szokták mondani, hogy nem szabad a karácsonyfa színével megegyező koszorút, mert az nem hoz szerencsét. Ja, hát ez egy babona, de ha már mondják, akkor figyeljünk oda. Soha nem lehet tudni...
Az ember mindig tanul valami újat. Ezúttal azt, hogy a legújabb kori babona szerint az azonos színű karácsonyfa és adventi koszorú nem hoz szerencsét. Erről azok a gyülekezeti tagok jutnak eszembe, akik hálatelt szívvel közlik, hogy a Jó Isten megsegítette őket, s hozzáteszik: „lekopogom”.
Még jól emlékszem arra, amikor a nyolcvanas évek második felében nálunk is megjelentek az adventi koszorúk. Akkoriban szigorúan fenyőágas, piros gyertyás változatban. Még nem az asztalra tettük, hanem vastag piros masnival felkötöttük magasra, nálunk otthon például a konyhában lógott egy ilyen dísz. Nem volt könnyű felilleszteni, de mutatós volt, és egyszerűségében meghittséget árasztott. A lilagyertyásak később következtek, majd találkoztam azzal a hiedelemmel is, hogy református templomba fehér gyertyás jár.
Az adventi koszorú nem egyidős a keresztyénséggel. Egy kedves szokás, ami egy Wichern nevű evangélikus lelkész ötleteként 1839-ben született meg. Wichern szegény és árva gyerekeket nevelt egy régi parasztházban, és szembesült azzal, amit oly sok szülő megél: a gyerekek türelmetlenül kérdezgették őt, mikor lesz már karácsony. Nevelőjük ekkor eszelte ki azt az adventi naptárt, ami a koszorú elődjének számít: egy kocsikerékre gyertyákat illesztett. Az adventi vasárnapokat nagyobb fehér gyertyák jelezték, a hétköznapokat kisebb pirosak. A gyerekekkel minden nap újabb gyertyákat gyújtottak meg, így szemléletesen, minden különösebb magyarázat nélkül figyelhették a gyerekek a várva várt nap közeledtét.
A szép pedagógiai gesztus szokássá vált, s minden közösség, minden régió megteremtette hozzá a maga hagyományát. Most már többnyire négy gyertyával, a négy vasárnap jeléül, bár Észak-Olaszországban, az ambrózián liturgiát követők nem négy, hanem hat adventi vasárnapot tartanak, így hat gyertya kerül a koszorújukra. A katolikus vidékeken ragaszkodtak az advent színeihez, így születtek meg a lila és egy rózsaszín gyertyával díszített darabok. Németországból származik a fenyőágas, csak pirossal díszített változat, aminek szimbolikáját szintén megmagyarázzák, miszerint a piros szín a Jézus Krisztussal a világba érkezett szeretetet jelképezi. Van, ahol a különböző a gyertyák a liturgiához kötődő neveket kaptak, Ézsaiásról, Keresztelő Jánosról és Máriáról. És persze a meggyújtás sorrendje sem mindegy: van, ahol az óramutató járása szerint gyújtják meg a gyertyákat.
Van szépsége a gyertyalángnak. Különösen nekünk, akik lámpafénnyel világítunk. A láng játékának esetlegessége, az ide-oda kapó, táncoló meleg fény szinte megbabonázza azt, aki belenéz. Csendre inti a szemlélőt, elmélyülésre, áhítatra. Jó ez, amíg nem válik a dolgokon túlnövő szertartássá. Jó ez, amíg tudjuk, mire szolgál, miért szép, és miért nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Minden egyes gyertya számunkra is felkiáltójelként áll, mint egykor Wichern kis árvái számára. Nem több mint egy szép pedagógiai eszköz, hogy felkészülhessünk a várva várt napra.