A neve ott van a Turul-emlékművön. Pokorni Zoltán azt csinál vele, amit akar. Egy percig se érezze, hogy viszonyulnia kellene valahogyan ehhez a történethez.- írja Rab László

Pár héttel ezelőtt jelent meg a Mozgó Világban Rab László cikke, aminek summázata az, hogy Pokorni József – bár a háború alatt meghalt, így nem ítélhették el – a nyilas múltú háborús bűnösök közé sorolható, ezért nem méltó arra, hogy az emlékművön szerepeljen a neve. A polgármester, mint mondta, osztja ezt a véleményt. Hozzátette, soha nem kérte, hogy az emlékműre kerüljön a nagyapja neve. - áll az önkormányzat oldalán.

Kiderült, hogy Pokorni nagyapja nyilas gyilkos volt, a polgármester leveteti a nevet a turulról - index.hu

"Ezt mondta: Elég! Most, ó, Uram, vedd el a lelkemet, mert nem vagyok jobb atyáimnál!"
(1Kir 19,4)

Az utóbbi hetek viharos botrányai és nagy port kavaró, hangzatos témái mögött, talán észrevétlenebb maradt egy, a jövőnk szempontjából sokkal nagyobb horderejű mozzanat. 

Egy unoka leveteti nagypapája nevét egy II. világháborús emlékműről Budapesten.

Az unoka: Pokorni Zoltán – a budai Hegyvidék polgármestere.  
A nagyapjáról most derült ki, hogy háborús bűnöket követett el: nyilas gyilkosságokban vett részt, vélhetően rátámadt kórházban fekvőkre is. Most az unoka az emlékműről a feliratot – nagyapja nevét - a saját maga vezette kerületben vetette le.

Máig erősen él bennem az emlék, ahogy gimnáziumi irodalomtanárom egy fél évet szentelt osztályomnak az orosz novellák tanulmányozására. Egy életre megmaradt bennem a mesteri szekvencia, amit a bűnből való feloldozás sorozataként újra és újra átismételtünk: 

BŰN --> BŰNTUDAT --> BŰNBÁNAT --> BŰNVALLÁS --> BŰNHŐDÉS --> BŰNBOCSÁNAT.

Örök mementó. Mester-sorozat*. Kikerülhetetlen keresztút.
Eza királyi út. Nincs másik.

Miközben most Budapesten – az előző évek minden konkrét, megfogható eredménye, minden látványos fejlődése ellenére - viharos gyorsasággal látszik visszatérni a régi politikai "elit", egy unoka a most épp háttérbe szorult oldalról, a maga részéről a múlt feldolgozásával küszködik. Micsoda kontraszt! Micsoda különbség!

Manapság egyre gyakrabban hallani, miért kell állandóan a múlttal foglalkozni (miért kell "kommunistázni"), miért nem lehet megbocsájtani?  Miért ne lehetnének jó döntései azoknak, akik korábban esetleg rossz döntéseket hoztak, miért kell valakit a múltja miatt megbélyegezni, elhallgattatni? Ahelyett, hogy állandóan a múltban vájkálnánk, nem az lenne a normális, hogy hagynánk végre a hátunk mögött az egészet, és felépítenénk egy szép, új országot, „szakmai”, „szakértői” alapokon?

A választ az emberi lélektan törvényszerűségei, a megbocsájtás mélylélektana adják.  Mert az igazság: ha az áldozat megbocsájt is a vétkesnek, még nem jelenti azt, hogy kapcsolata a bűnössel automatikusan ugyanott folytatódhat, mint előtte. Ahhoz, hogy a kapcsolat ugyanott folytatódjon, még a bűnös bűnvallásának, és bocsánatkérésének is meg kell történnie.  A megbocsájtást nem lehet elintézni azzal, hogy az áldozat megbocsájt a szívében. A bűnös érdekében (!), a fenti utat, mindkét félnek, tudatosan végig kell járnia. Mert ha ez nem történne meg, ha nem ez lenne a kapcsolat újra indításának feltétele, akkor állandóan ott lenne a lehetősége annak, hogy a bűn megismétlődjék. (1)

Így van ez a legintimebb, családi, baráti kapcsolatoktól, egészen a politikus - választópolgárok kapcsolatáig.
Attól még, hogy a barátomnak megbocsájtok magamban, még nem lesz megint a barátom. Csak akkor, ha nem csak én, hanem ő is elismeri a bűnét, és bocsánatot kér. Kapcsolatunk csakis ekkor folytatódhat ismét barátságként. Attól még, hogy egy politikusnak emberileg megbocsájtok, még nem lehet megint a képviselőm. Ahhoz ismét hitelessé kell válnia. Ahhoz tisztáznia kell a múlt vétkeit.

Ezt a témát mutatja be letisztult érzékenységgel a japán KazuoIshiguro  (Irodalmi Nobel-díj, 2017), "A lebegő világ művésze" c. regényében (2). Itt a japán rendszerváltást követően, a régi rendszert kiszolgáló apa, a házasulni készülő lánya érdekében, így vall az eljegyzési vacsorán:  

„Egyesek azt mondanák, a nemzetünkkel történt szörnyű dolgokért az olyan emberek felelősek, mint én. Ami engem illet, kész vagyok elismerni, hogy követtem el hibákat. Elfogadom, hogy mindabból, amit tettem, végeredményben sok minden káros volt a nemzet számára, és hogy magam is hozzájárultam ahhoz, ami végül elmondhatatlan szenvedéseket okozott népünknek. Elismerem.” 

Ekkor- és csakis ekkor – a majdnem kudarcba fulladt eljegyzési vacsora légköre feloldódik. A házasság megköttetik. Új élet indul a romokon. 

Az apa magában hozzáteszi:„...nehezen tudom felfogni, miként lehetséges, hogy valaki, akinek fontos az önbecsülés, hosszú időn át ne legyen hajlandó felelősséget vállalni múltbeli tetteiért; tény, hogy olykor nem könnyű, de ha szembenézünk a hibákkal, melyeket életünk során elkövettünk, kétségkívül bizonyosfajta elégedettségre és méltóságra tehetünk szert.”

Hogy ez túl naiv lenne? Túl egyszerű?  Nem így tesz az apa múltat kimagyarázó, mentegető kollégája, akiről viszont így ír: „az én véleményem szerint boldogabb ember lehetne, ha megvolna benne a bátorság és a tisztesség, hogy elfogadja, amit a múltban tett (…) De az a gyanúm, [ő] inkább ragaszkodott kicsinyes képmutatásához, csak hogy elérje a célját." A vétkek utólagos relativizálása, enyhítése, a múltnak az eltussolása az, ami naiv, és látszólag egyszerűbb. Az őszinte bevallás nemhogy nem naiv, hanem ez az egyetlen igazán nehéz, bátor cselekedet. Ebből forrásozhat a hiteles önbecsülés. 

Ishiguro a Nobel-díj átadását követő hivatalos interjúban elmondta, hogy érdeklődése a személyes sorsok felől, egyre inkább a nemzetek sorsa, lélektana felé irányul.  Logikus folytatás – hiszen a bűnök elkövetése nem csak magánügy. Az apák bűne a fiakra is kihat, a politikusok, polgárok bűne, a nemzetre.  Hogyan dolgozzák fel a nemzetek a múlt bűneit, traumáit? Az lenne a helyes megoldás, hogy szőnyeg alá söpörjük a vétkeket - ne rágódjunk rajta, hogy a fiatalok végre új életet kezdhessenek? Ahogy a személyes életekben sem, ugyanúgy a nemzet életében sem ez a megoldás. 

Sokáig nem értettem, Pokorni miért mondott le a Fidesz vezető politikusi tisztjéről, amikor kiderült, hogy az édesapja besúgó volt (https://index.hu/belfold/pok0703/). Miért kéne az apák bűnéért a fiaknak vezekelnie?

Először arra jutottam, hogy a helyzet nem úgy áll, hogy fiúként olyan könnyen túltehetnénk magunkat apáink bűnein. Mert lehet, hogy apáink bűneinek épp mi voltunk - akaratlanul is - a "haszonélvezői". Azok a gyerekek, akiknek a szüleik kollaboráltak a diktatúrával, óhatatlanul akár tudtuk nélkül is anyagi, tanulmányi, társadalmi-előmenetelbeli előnyre tehettek szert.

De később megértettem, hogy azokat, akik lelki válságon mennek át – mint Pokorni Zoltán akkor, amikor kiderült számára, mit tett az apja -, avval tiszteljük meg leginkább, ha komolyan odafigyelünk arra, amit saját magukról mondanak. Pokorni akkor avval indokolta távozását, hogy immár a vétkesek ellen érzett indulatai teszik alkalmatlanná a vezetésre. És azt hiszem, sokan éreztünk akkor együtt a politikussal, talán még ellenségei is tapintatosabban kerülték a támadásokat. 

De azt is gondolom, hogy amikor a harag, és a gyász időszaka elmúlik, éppen a vétkes nagyapák, a bűnös apák bűnbánó unokáinak és gyermekeinek feladata elősegíteni, hogy a szükségszerű, meghatározó társadalmi változások végre megtörténjenek.  Éppen azért, mert ők igazán tudják, mit jelent, hogy a diktatúrának csak áldozatai vannak, és hogy a jövő építéséhez először jóvá kell tenni a múlt bűneit. 

Ahogy a kortárs református teológusnő, Marion Muller-Collard fogalmazza, a fiaknak felül kell emelkedniük azon félelmükön, „komplexusukon”, hogy nem tudnak jobb döntéseket hozni, mint a szüleik. (3) Ha a fiak képesek erre, akkor történhet meg, hogy a fiak nem megszépítik, hanem megszentelik apáik emlékét. **

Figyelemre méltó, hogy Pokorni épp egy olyan kerületet vezet - a budai villák környékét-, ami a magyar társadalom két ellentétes pólusának kiábrázolója: egyaránt a régi arisztokraták otthona, és a kommunista káderek jutalom-ingatlanjainak kifizetőhelye. A magyar társadalom megosztottságának végletes kifejezője. És mégis: minden múltbeli sérülés dacára: ott, működik a részvételi demokrácia (ld. helyi népszavazás a Normafáról). Ahol rend van a vezető lelkében, ott születhet meg az a légkör, ami ösztönzőleg hat, hogy rend legyen az emberek lelkében is. Csak ha a múltat őszintén tisztázzuk, akkor, és csakis akkor nyílik lehetőség érdemi, szakmai egyeztetésekre, az igazi, részvételi demokrácia gyakorlására. Mert a hiteles, valóban átgondolt döntések meghozatalához, először hiteles emberek kellenek.

Ezért, amikor Pokorni nagyapjának háborús bűneit feltáró történész sorait olvassuk: „Egy percig se érezze, hogy viszonyulnia kellene valahogyan ehhez a történethez" természetesen érezzük, hogy ez pont fordítva van. De hogy "kevés az esélye annak, hogy Pokorni, aki egykor oktatási miniszter is volt, újra országos politikus legyen "? Nekem az a véleményem, lehet, hogy ennek is épp az ellenkezője igaz. 

Nem teheti meg, hogy ne viszonyuljon a történtekhez - éppen azért, mert unokaként, érintett benne.

És éppen azért, mert képes volt a bátor szembenézésre: ez teszi őt igazán alkalmassá arra, hogy akár országos politikus is legyen (Budapest következő fő-polgármestereként például***).  

A „kommunista-nem kommunista”, és hasonló társadalmi megosztottságok csak akkor tűnhetnek el, ha a múlt vélt, vagy valós bűneit őszintén feltárjuk, és levonjuk a tanulságokat. 

Miután '56 szabadságharcát részben győzelemre vittük '89-ben, és elértük a magyarok külső szabadságát - vagy legalább annak kezdetét-, még hátra van a belső szabadságunk beteljesítésének feladata.Ehhez előbb egyenként kell szembenéznünk egy elnyomó, az akkori társadalom igazságtalanságait a saját érdekében kihasználó hatalom okozta sebekkel rajtunk, vagy családtagjainkon.

Mondják, hogy a múlt sebeinek nincs is gyógyulása, majd az idő megoldja. Ha már nem történt radikális számonkérés, majd az idő megoldja: a régi nemzedék előbb-utóbb eltűnik, és jön az új generáció, akit már nem érintenek a múlt sebei, és ők majd szabadon felépíthetnek egy szép országot.
Csakhogy ez a generáció nem fog eljönni.
Mert a szabadság kérdése: nem generációs kérdés.

A mostani „elitnek” az a része, aki a bűnbánatot nem harcolja meg, már termeli a maga - talán még nála is gátlástalanabb - utódait. Az eltussolás mintázata továbbadódik, észrevétlenül. A bűnvallásra képtelen „elitnek” anyagilag, társadalmilag elköteleződő új generáció, tovább viszi az eltussoló, a következmények nélküli attitűdöt is. Különben nem kapna az elittől támogatást.  

Mi mindannyian, itt és most vagyunk az a generáció, aki képes országot építeni - ha szembe merünk nézni önmagunkkal, amiben benne van nem csak a saját, hanem családunk múltja is.   

A külső szabadságharcok alatt zajlik egy másik, a lelkekben dúló, és nem kisebb jelentőségű háború. Ez a harc már nem egy külső ellenség ellen folyik - hanem egy bensővel – az eltussolással, a megalkuvással szemben.

De ebben a harcban – szemben az '56-ossal – nem vagyunk magunkra hagyva.  
Itt – szemben '56-al – van külső segítség.

Mert a hit embereinek ez a harc már kétezer évvel ezelőtt eldőlt. A keresztyén szabadság a hívők számára minden körülménytől függetlenül: adott - a kérdés csak az, engedik-e, hogy Isten segítsen nekik; engedik-e magukban is beteljesülni az ígéretet. 

A református teológia egyik gyöngyszeme annak felismerése, hogy az ember megszentelődése nem a tisztává válás, hanem a tisztán-látóvá válás folyamata. Az élet előrehaladtával nem egyre tisztábbá, hanem egyre tisztán látóbbá válunk. A 21. században, ezért a szembesülésért folyik a harc.
És nemzetünk sorsa, csak úgy, mint '56-ban, nem kevésbé múlik azon, hogy egyenként, családonként és mindannyian együtt, képesek leszünk-e mi is vállalni ki-ki a maga részét ebben folyamatosan elmélyülő, kiteljesedő önismeretért zajló küzdelemben. 

A tét óriási: a kérdés az, hogy jövőnket gátlástalan visszaszivárgók, vagy bűnbánó nemzetépítők fogják építeni. 

Ha létezik jobb- és baloldalt átívelő, össz-nemzeti kérdés, akkor a szembesülés ügye biztosan az. Így a tényfeltárást biztosan nem lehet politikai célokra, az akármelyik oldalon is álló ellenség lejáratására felhasználni. Nem tehetünk úgy, mintha bármelyikünk is a tiszta lelkiismeret letéteményese lenne - különben mi is ahhoz a sáfárhoz válnánk hasonlóvá, aki a kölcsönzőiből akarta kiverni az utolsó garast is, miután főnöke az előbb még éppenséggel pont neki engedte el nagyvonalúan a tartozást (Mt18,23-35). 

Egyen-egyenként merünk-e mindig mélyebben a tükörbe nézni? Melyikünk bűntelen? A kérdés ma nem az, hogy melyikünk elég tiszta ahhoz, hogy joga legyen beleszólni a közállapotokba, hanem hogy eljutunk-e mindannyian, együtt, egyéni, családi és nemzeti múltunk árnyoldalainak őszinte beismerésére, annak felvállalására, hogy kik is vagyunk valójában. 


Advent van. Ember és Isten találkozásának alapfeltétele, hogy először tisztába kerüljünk önmagunkkal, tetteinkkel, természetünkkel.  Ki az ember. És ki az Isten. 
Akkor tudjuk befogadni  Istent, ha leromboljuk a bennünk levő - önáltatásunkból fakadó, vagy az Isten irgalmát értetlenül fogadó -  korlátokat. A szabadság légkörében nincs félnivaló: minél sötétebb dolgok derülnek ki rólunk vagy családunkról, annál nagyobb kontraszttal fénylik rólunk a megbocsájtás. ****
Az Isten azokkal tud mit kezdeni, akik a bűnbánat – általa előre felajánlott- ösvényét, Ővele bátran végigjárják.

"Készítsétek az úr útját, és egyengessétek ösvényeit!" (Mt 3,3)

(a szerző orvos, pszichoterapeuta)


(1)MiroslavVolf: Emlékeink gyógyulása. Harmat, 2016.
(2)KazuoIshiguro: A lebegő világ művésze. Európa, 2018.
(3) Marion Muller-Collard: Le complexed'Élie. Labor et Fides, 2016.

(kitekintés)

* Az itt leírt mester-szekvencia nem feltétlenül lineáris - mint akkordok egy zeneműben, egyes motívumok visszatérhetnek, a bűntől a megbocsájtásig tartó folyamatban. Továbbá, a sorrend lehet eltérő - mint a zenében, a motívumok a lényegesek. Gondolhatjuk úgy, hogy csak az őszinte bűnbánat vezethet el a teljes, hiteles bűnvallásig. De a bűnnek megsejtéséről, a legalább önmagunknak való bevallásáig is van egy mozzanat, ezért a sorrendben a bűnvallás meg is előzheti a bűnbánatot.  Viszont a „büntetés” szándékosan nem része a szekvenciának. Egyrészt, mert része a bűnhődésnek. Másrészt, mert a szekvencia célja nem az ember büntetése, hanem megmentése. (v.ö. a viselkedésterápia szakirodalma már rég leírta, hogy a kívánt viselkedés elérésének nem – vagy csak extrém esetekben, megfelelően alkalmazva - a büntetés a célravezető módszere)

** Érdekes kérdés, hogy vajon a fiak élete, visszamenőleg, hatással van-e a szüleikre. A szülők iránt tanúsított végsőkig menő, radikális lojalitás elsöprő erejét, jelentőségét alig szabadna alábecsülni a szakirodalom szerint (ld. B. Hellinger szeretetrendje). A fiaknak ösztönös, és jogos igénye, hogy ne elvetemülteknek lássák felmenőiket.

De igaz lenne, hogy "Aki tiszteli apját, levezekli bűneit” (Sirák 3,3 – nem része a református Bibliának)?  … Kinek a bűneit? Az „Illés-komplexus” talán pont abból fakad, ha valaki szülei helyett akarja levezekelni az ő bűneiket – mert eben az esetben, újra és újra saját kudarcával kell szembesülnie. Nem vagyunk isten, hogy módunkban állna feloldozni bárkit is olyan bűnök alól, amit nem ellenünk követtek el. Ellenben, a fiak viselkedése az utókor számára reálisabb perspektívába állíthatja a szülőket.

Sok gyermek ismerheti annak sorsterhét, hogy felmenőjének a megszépítő emlékezet (ember-csinálta illuzórikus) bálványaira, kőtábláira írt nevét erővel kelljen levésetnie –azért, hogyhelyette a megszentelő emlékezet (azaz: az Isten számára elkülönített értelemben véve, szent hely) szívben levő hús tábláiraírattassék. De ezt a nevet, felmenőinek nevét oda már nem az ember helyezi ki, hanem az Isten írja be, a fiak szívébe, letörölhetetlenül. (Ezékiel 36,26) (v.ö. J.  Lacan személyiségfejlődés-elmélete, ahol az „Apa Nevének” megismerése vezet át az Illuzórikus világból, a Reálissal való szembesülésen keresztül, a Szimbolikus megtapasztalásáig)


*** Aki képes saját magában, és családjában az árnyékaival szembenézni, és a jogos haragot elfojtás helyett, konstruktív mederbe terelni, az képes arra, hogy egy megosztott közösséget vezessen.

**** Rúmí, perzsa költő (1207-1273):

Uram, mondta Dávid, hiszen nincs szükséged ránk,
miért teremtetted hát ezt a két világot?
A valóság válaszolt: Ó te időnek rabja,
Titkos kincse voltam kedvességnek és nagylelkűségnek,
és szerettem volna, hogy ezt a kincset megismerjék,
ígyhát teremtettem egy tükröt: fényes arcát, a szívet,
sötét hátlapját: a világot;
A hátlappal is megelégednél, ha sosem láttad volna az arcot.

Sárból és szalmából, teremtettek-e már valaha tükröt?
De csak tisztítsd le a sarat és szalmát,
és tükörre lelhetsz alatta. 

Míg a must meg nem erjed a hordóban,
addig még nem bor. Ha azt szeretnéd, hogy a szíved fényes legyen,
még dolgoznod kell rajta egy kicsit.
 

Hozzászólások