A karácsony legfőbb motívuma, jelképe még mindig az örökzöld fenyő, amit a különböző díszítési trendeknek és ötleteknek köszönhetően rendkívül változatosan dekorálhatunk. Bár sokak szerint mindig az egyszerű és a hagyományos a legszebb, azért akad néhány különleges, egyedi kivitelezési forma is.

Karácsonyfa díszítési trendek és ötletek - lifemagazin.hu


Közeledik a Karácsony, s megőrülünk attól, hogy mindenki meg van őrülve. Már nem tudom, hanyadszor hallom idén is a közhelyet, hogy ez borzasztó, ez kibírhatatlan. Az emberek az eszüket vesztik, s ebben a fékeveszett rohanásban mintha mindenkin valamiféle varázslat lenne úrrá. Mintha valami titkos erő hipnotizálná az embereket, s nem tudnak tenni ellene semmit sem. Jön a Karácsony, s mindenki megbolondul. Csak azt nem értem, ha ez így van, miért kell ezt az egészet valamiféle kikerülhetetlen sorcsapásként átélni? Miért ne lehetne az mondani, hogy ebből elég. Egyszerűen, töröljük a naptárunkból. Minek a Karácsony?  Ez tűnne ésszerű megoldásnak, annál is inkább, mert azon a néhány templomba járó hívőn kívül kit érdekel ma már Jézus születésének története? Ők csak ünnepeljenek, elvégre multikultúra van, a többiek meg felejtsék el ezt az egészet.

Tényleg van napjaink Karácsonyában valami teljességgel irracionális. Mindenféle statisztikai adat azt mutatja, hogy a történeti keresztyénség, itt Európában legalábbis, folyamatosan hanyatlik, miközben a keresztyénség eredettörténetének az ünnepe valósággal tombol. Olyannyira, hogy most már tényleg riasztó méreteket ölt. Jó, jó, lehet erre azt mondani, hogy az üzleti világ egész egyszerűen lenyúlta az ünnepet. Ez részben igaz is. Meg az is igaz, hogy az emberek jelentős része ebben kiváló partner, és készségesen enged a nyomásnak. Mondják a boltosok, hogy ilyenkor mindent el lehet adni.

Rendben van, üzlet. Ez világos, ésszerű, magyarázható.  De azért van itt még néhány teljesen irracionális elem is. Például, minek kell karácsonyfa? Emberek millióin valami egészen fura szokás lesz úrrá: élő fenyőfát állítanak lakásaikba, és azokat mindenféle abszurd dolgokkal teleaggatják. Például cukrot tesznek a fára. Azért ez nem tűnik teljesen racionális magatartásnak egy úgymond racionális korban.  Kivágott cukros fa a meleg lakásban. Normális dolog ez? Meg az emberek ezt a fát úgymond „feldíszítik” mindenféle apró tárggyal, s a végén már úgy néz ki, mint a testet öltött giccs. Az én lányaim például ragaszkodnak az elmúlt húsz évben felhalmozódott mindenféle régi karácsonyi díszhez, s a végén már alig bírja az a szerencsétlen fa. Borzasztóan néz ki, szegény. De mégis, így a szép és így a jó. Aztán elmúlik az őrület, s az emberek minden további nélkül kidobják az utcára azt a haldokló fát. Ez nem szép. Merő barbarizmus egy környezettudatos korban.

De úgy látszik, hiába minden racionális megfontolás, meg hiába mindenféle történészi ügyeskedés, hogy hogyan is volt ezzel a Jézussal, meg hogyan is van ezzel a karácsonyfával, meg hiába mindenféle tudálékoskodás, hogy hogyan is van ezzel az állítólagos Istennel, az Ő állítólagos Fiával, ez a karácsonyi ünnep csak nem bír kimúlni, mindenféle, amúgy sokak által gondolt irracionalizmusa, történeti megalapozatlansága ellenére sem. Isten? – Nos, ez nagy kérdés. Nem biztos, hogy létezik.  Jézus Krisztus mint Megváltó? – Nos, van, aki hisz benne, vélhetően a kisebbség.

De Karácsony kell. A többségnek.

Na, ez az, amit alig lehet megmagyarázni. Ez a Karácsony irracionalitása. Vagy ha meg is lehet mindenféle társadalomlélektani elméletekkel, attól még ez a széleskörű kötődés az ünnephez megszüntethetetlen. A Karácsonyt nem lehet meghaladni.  Akkor most, mi van?

Akkor most az van, szerintem, hogy a Karácsony ünnepe az európai közösségi lélek önazonosságának és folytonosságának egyik legerősebb, ha nem a legerőteljesebb szimbolikus kifejeződése. A világnak ezen a részén semmilyen más ünneppel nem helyettesíthető.  Mert az lehet, hogy a régi, klasszikus keresztyén Európa romokban hever, mégis, a Karácsony – amellyel, akárhogyan is, még ma is lehet azonosulni ─ maradt. Keresztyén oldalról lehet ugyan kritizálni ezt a mai őrületet, lehet fanyalogni azon, hogy az emberek nagy részének már fogalma sincs, mi a Karácsony eredeti üzenete, lehet gunyorosan szólni az üzleti világ által is generált ajándékozási tobzódásról, lehet félrehúzott szájjal emlegetni a karácsonyi idill sok-sok képmutatását.

De lehet ezt máshonnan is nézni. Ami engem illet, inkább látok benne valamiféle ösztönös és öntudatlan ragaszkodást, valamiféle kimondhatatlan vágyakozást az otthon iránt, valamiféle elmúlhatatlan érzelmi igényt a közös szokásban való részvételre, amely minden racionalitást felülírva épp a karácsonyfa irracionalitásában ölt testet.  Látok benne valamiféle mély, kiirthatatlan és atavisztikus vágyakozást az otthonosságra egy otthontalan világban. Látok benne valamiféle nagyon mélyről feltörő emlékezést valaha volt önmagunkra, az elveszett közösségi hajlékra, a letűnt gyermekkorra, a tovatűnt idillre, az immár alig elérhető bensőségességre.  S igen, a kiirthatatlan ajándékozási vágyban látok valamiféle mélységes, ösztönös és öntudatlan emlékezést a keresztyénségben meghirdetett szeretetkultúrára. Innen ez a társadalmi szintű rezonancia, ez az őrület, ez a tömegpszichózis, ez a kiirthatatlan vágy, ez a belső, kényszeres hajtóerő a közösségi lélekben való részvételre. Mert a Karácsony minden intimitása ellenére a legteljesebben közösségi. Részvétel ez a közös eredetben, még ha sokak számára, sőt talán a többség számára ez ma már nem is tudatos. A Karácsony akkor is keresztyén, ha már nem az.

S ezt a részvételt ebben a közösségi lélekben, itt, Európában mégis csak a Karácsony képes a legerőteljesebb szimbolikával megjeleníteni. Mi más? S legyenek bár e közösségi lélek ünnepéhez kötődő szokások történetietlenek, irracionálisak, legyenek bár ellentmondásban mindenféle mai világnézeti meggyőződéssel, legyen bár ez a kor úgymond nem keresztyén, mégis, mindennek ellenére, a keresztyénség eredettörténete, a Karácsony ünnepe tudja a legteljesebben és a legkézzelfoghatóbb módon megteremteni a világnak ezen a táján, ebben a kultúrkörben a részvétel lehetőségét a közös emlékezetben. Mert a Karácsony megszüntethetetlen folytonosságában épp ez fejeződik ki: öntudatlan részvétel a közös emlékezetben, fittyet hányva mindenféle racionális megfontolásnak, történeti megalapozottságnak, világnézeti szempontnak.

Ezért én bizony, noha látom korunk Karácsonyának sok-sok fonákságát, mégis óvatosan bánnék a hangzatos és harsány kritikával, s messze nem becsülném le az ajándékozási szokásokat, a gyakran valóban giccses és mézes-mázos karácsonyi idillt.  A Karácsonyban inkább látom az évezredes európai közösségi lélek felszámolhatatlan folytonosságát, még ha, elismerem, ez a többnyire öntudat alá süllyedt folytonos közösségi lélek olyan nehezen megfogható és definiálható is. Úgymond nem is létezik, de mégis van. Minden ellentmondásossága ellenére ez ölt testet Karácsonykor az ünnephez kötődő szokásokban, s fejeződik ki abban az irracionalitásban, hogy miközben a doktriner keresztyénség kisebbségbe szorult, a karácsonyi eredettörténet üzenete a szeretet valóságáról mégis öntudatlanul megmaradt még egy szekularizált világban is.

Ezért az egyházias keresztyénség jól teszi, ha korunk Karácsonyának kultúráját szemlélve nem az ítélet, a sértettség közhelyeit puffogtatja (ez a köreinkben ismert attitűd egyébként kommunikációs öngól), hanem felfedezi, hogy az a keresztyén kultúra, amelyről ma sokan, köztük egyházias keresztyének is, azt hiszik, hogy végképp elmúlt, egyáltalán nem múlt el, legfeljebb a közösségi tudat mélyrétegeibe süllyedt. Nos, ez válik nyilvánvalóvá Karácsonyban, amelynek éppen abban van az irracionalitása, hogy már rég el kellett volna tűnnie a történelem süllyesztőjében.

De nem tűnt el. Sőt, ragaszkodunk hozzá.

Hozzászólások