Traian Vuia írta: „20–30 év után arra fogunk ébredni, hogy elbalkánosodunk, miután azt a szép álmot dédelgettük, hogy mi fogjuk majd balkántalanítani Kárpátokon túli testvéreinket”. Betartottak bármit is a Bukarest alatt egyesült tartományoknak tett ígéretekből? Szó sincs róla: a „puszit az orrára, és edd el mindenét” volt az igazi himnusz, amit apró betűkkel írtak, akár a bankok.
Aztán jött a háború, majd a kommunizmus, és a párizsi szelet volt a pótzászlónk, a csirkefarhát pedig a gerincünk.
Eljött 1989 decembere is – és 30 évnyi szabadság után olyan zűrzavarban találtuk magunkat, amire nem volt még példa.
Mi van ma? Semmirekellők, bukott diákok, üresfejűek által vezetett ország.”

Sabin Gherman: 1918-ban nem ebben egyeztünk meg (Háromszék, 2018. szeptember 22.)

Az első hírek valamikor az év elején, vagy tavaly év végén még arról szóltak, hogy az 1918. december 1-én Gyulafehérváron tartott román nagygyűlés centenáriumára milyen kaotikus módon készül keleti szomszédunk. Lesz egy Facebook emlékmű a városban és egy gigantomán bazilika Bukarestben, de az egész ünnepségsorozat fókuszálatlan, kesze-kusza módon készülget. Aztán a szombati hírek már monstre katonai felvonulásról szóltak modern fegyverzettel, és rengeteg résztvevővel.

Ügyesen oldották meg, le a kalappal a szervezők előtt: a román fegyveres alakulatok mellett néhány szövetséges NATO tagállam (köztük a jelentős erőket ott állomásoztató USA) alakulatai is masíroztak. Vizuálisan megerősítést nyertek Juncker szerintem mérhetetlenül ostoba szavai: a nagy román nemzetegyesítés ünnepe egész Európa nagy ünnepe. Hogyne.

Miközben a magyarországi közbeszédben általában három jól elkülöníthető álláspont rajzolódik ki, van egy negyedik, hazánkban egyre nagyobb nyilvánosságot kapó erdélyi román álláspont is. De nézzük először a szerencsés módon a jelenlegi határokon belül maradtak három vezérszólamát.

Az első a keserűséget, szomorúságot, igazságtalanságot máig hangsúlyozó álláspont. A második az elsőt egyszerűen leirredentázó, lenacionalistázó pozíció. A harmadik pedig a közöny hangja. Viták az első kettő között parázslanak. Publikációkban és a közösségi média kommentfolyamaiban.

A fentiek közül hozzám egyértelműen az első áll legközelebb. Egyrészt azért, mert azért, mert apai ágon érintve vagyok. Másrészt azért, mert a pesti teológián olyan barátokra leltem, akik rengeteg utat szerveztek Erdély, horvátországi Délvidék és Kárpátalja irányába magyar és amerikai egyetemi hallgatók számára. Nagyon hálás vagyok azért az öt évért, amit egy maroknyi kis református közösségben, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházban tölthettem. Testvérek és barátok között. Itt, a Dunántúlon pedig egy olyan gyülekezetben kerültem, amelyiknek a lelkésze, Hajdú Zoltán már a ’90-es évek előtt rendszeresen járta Erdélyt a gyülekezeti fiatalokkal, rajta keresztül ismerhettem meg a bánffyhunyadi gyülekezet tagjait és több lelkészét. Ezek miatt az élmények miatt a múltba révedezés vádjait soha nem is tudtam értelmezni. Családi és személyes tragédiákról, kisebbségi és emberi jogi problémákról van szó, nem irredentizmusról. Szerintem.

Kolozsváron találkoztam Lucian Boia román történész nevével. A Miért más Románia? c. kis könyve jelentette nekem a belépőt abba a világba, amelyben nem csak az erdélyi magyarok, hanem a régóta ott élő románok is meglehetős rosszallással summázták a bukaresti fennhatóság alá kerülést.

Most számomra ez a negyedik, erdélyi román hang a legizgalmasabb. Sabin Gherman idézett cikke összefoglalja az üzenetét. Gyulafehérváron nem csak Erdély nemzetiségeinek ígértek teljesen mást ahhoz képest, ami megvalósult. A jogtiprásokkal és kegyetlen, megannyi kínzással terhelt túlkapásokhoz képest az erdélyi románság kára ugyan elenyésző, de a csalódottság köztük is hangot kap:

„Mi lett a december 1-jei gyulafehérvári kiáltványból? A hangzatos ígéretekből? Az új tartományok által hozott csodálatos sokszínűségből?” – kérdezi Sabin Gherman, és mi tudjuk a választ, le se kell írni.

Befejezésül jöjjön egy másik erdélyi idézet:

„Bár a magyarok államiságuk elvesztéseként élték meg Erdély elcsatolását, úgy gondolom, kis népünk mégis hajlandó lenne egy kompromisszumos megoldásra, amennyiben teljesüljenek az 1918. december 1-jén a magyar közösségnek tett ígéretek, vagyis biztosított lesz Székelyföld autonómiája, akkor együtt ünnepelhetnénk és örülhetnénk: mi annak, hogy van autonómiánk, Románia pedig annak, hogy Erdély az övé.” (Aszalós István: Miért nem ünnepelünk december elsején?)


Extrák:
- A Rubicon rövid összefoglalója   
- Sabin Gherman írása