A France24-nek nyilatkozó szakértő szerint egyszerűen már nem lehet komolyabb biztonsági intézkedéseket bevezetni: a támadók világképét kéne kétségbe vonni, akár már az iskolapadban is.

Szakértő: rövid távon nincs megoldás a terrorizmusra - mandiner.hu

 

Lassan hozzászokunk. Talán ez a legrosszabb, ami történhet. Először New York, aztán London, tegnapelőtt Párizs és Brüsszel, ma Nizza. Először szörnyülködünk, aztán transzparenst szorongatva felvonulunk és facebook profilt cserélünk, imádkozunk, megdöbbenünk. Óvatosabbak leszünk. Ősszel, a párizsi támadás másnapján utazott feleségem Rómába, mondtam neki, kerüld a gyanús embereket. Kösz szépen –válaszolta- itt most mindenki gyanús. Méregetjük egymást a repülőtéren vagy a metróban, elhagyott csomagok váltanak ki pánikot egy-egy állomáson. A félelem szépen beleeszi magát a mindennapjainkba – ám a legrosszabb mégis az, amikor megtanulunk így élni. 

Igazat kell adnunk a nyilatkozó szakértőnek, nem lehet a végtelenségig fokozni a biztonsági intézkedéseket. Pedig már így is olyan érzésünk lehet, mintha mindent tudnának rólunk: tudják, mit nézünk a tévében, mire kattintunk a neten, ismerik fizetési szokásainkat. Láthatatlan kezek matatnak a magánéletünkben, kamerákkal vannak tele a városok és épületek. Ellenőrzik kapcsolatainkat, biometrikus leolvasót raknak az útlevélbe is, ám ez nem elég. Szépen lassan kiderül: mindent ellenőrizni nem lehet – az ideológiát, a világképet kellene megváltoztatni, elérni, hogy rádöbbenjenek, ez nem megoldás semmire. Az nem világkép, hogy pusztítok, ártatlan embereket, gyermekeket gyilkolok. A gyűlölet nem válhat ideológiává. Ebben természetesen egyetértünk mindnyájan.

De mégis, micsoda a mi világképünk? Úgyis mondhatnám: miben hisz a mai, civilizáltnak mondott világ? Szabadság, egyenlőség, testvériség, elvileg ebben hiszünk – ha már július 14, ha már Franciaország, ha már nem a foci EB-n, hanem a jelképnek tekinthető napon támadtak.

De mit értünk ma szabadság alatt? Hogy mindent szabad, mindent lehet? Az a szabadság, hogy bármit, szó szerint bármit megtehetek? Hogy nincs határ, hiszen ki, milyen jogon mondja meg nekem, hol van a szabadságom határa? Az a szabadság, hogy szabad marihuannát szívni? Hogy gondolhatom magamról, hogy lány vagyok, és átoperáltathatom magam nővé? A szabadság Concitha Wurst? Milyen szabadság az, ahol tilos szavakat kimondani, tilos kétségbe vonni mindazt, amit éppen a szabadság nevében elkövetnek ellenünk?

Egyenlőség, testvériség – szóval az igazságban és a közösségben hiszünk. Meg az emberi jogokban. De mi az igazság? Tényleg mindenki egyenlő? Vagy a helyzet úgy áll, hogy minél jobb az ügyvéded, és minél több a pénzed, annál tovább jutsz? Hogy hatalmas cégek és vállalatok bármit megtehetnek? Akár még méreggel is etethetnek, pusztíthatják a környezetet, tönkretehetik a jövőt, vagy éppen rabszolgaként dolgoztathatnak ott, ahol az emberi jogok kevésbé fontosak? Hogy senki által meg nem választott európai hivatalnokok kényszeríthetik akaratukat az országokra? Hogy azok, akik a szabadság és igazság bajnokainak vallják magukat, tetszés szerint alakítgatják emberek millióinak sorsát, hol „forradalmat” kirobbantva, hol országokat lerombolva, hol milliókat vándorlásra kényszerítve? 

Miben hiszünk? Semmiben. A mai, nyugati ember, a liberalizmusnak csúfolt nihil terméke semmiben nem hisz. Nincs érték, nincs határ, nincs tekintély. Nincsen semmi. Ez a ma ideológiája.

Félre ne értsen senki: összehasonlíthatatlanul jobban élünk, itt a veszendő nyugati felén a világnak, mint bárhol máshol. Semmi kedvem a középkorba visszamenni, még kevésbé kívánok Észak-Koreába vagy Szaud Arábiába költözni, netán Afrika diktátorai elől menekülni. Ám a szép eszmék oltárán naponta követjük el a legdöbbenetesebb bűnöket. Így csúfoljuk meg naponta azokat az elveket, amikben elvileg hiszünk.

„Olyan relatív minden, támpont meg nincsen, a rút is annyira szép” – íme, ilyen a világ, amiben élünk. Bizony, helyes cselekedet kétségbe vonni a terroristák ideológiáját, de mit kínálunk cserébe? Ezt?

Hol volt Isten – kérdezték Billy Graham lányát, amikor egy iskolai lövöldözésben többen életüket vesztették. 

Hol volt Isten Nizzában, hol volt Párizsban, New Yorkban a WTC-nél, Londonban és Madridban, Brüsszelben, Isztanbulban, a felrobbantott gépeken?

Tudom, hogy ott volt Isten, és zokogott, hogy nem segíthet, mert szép eszmék mögé bújva, az emberi jogok álcájába burkolózva kitessékeltük Őt az életünkből.

Pedig szükségünk lenne Rá. Arra, Aki megváltott, arra, Aki a bűnt gyűlöli, de a bűnös embert szereti. Arra, Aki törvényt adott. Aki szeretetével kimentett a halál, a Szétdobáló markából. Rajtunk csak Ő tud segíteni.

Ő a mi reménységünk.

Ez az én világképem.