Alapvetően a világ majd minden országa próbál törekedni arra, hogy termőföldje saját állampolgárainak kezében maradjon, mert a termőföld is erőforrásnak számít.

Kié a föld? – origo.hu

A magyar föld nem volt mindig a magyaroké. Tulajdonjogilag még úgy ahogy, míg nem jött a török, akinek a föld alig, annak kincse, azaz termése annál inkább kellett. Előtte a földesúrnak, utána pedig a Habsburgnak, aki az országot úgy tekintette jussának, hogy más népeket telepített rája. A magyar ezt is kiheverte, szorgos sváb kezek és tót talpak alatt vált áldássá a föld, akik nyelvet alig, szívet pedig komótosan váltva magyarrá lettek lassan. De a föld kevésnek bizonyult. Keveseknek jutott sok belőle, sokaknak pedig semmi. Puszták népe hajtotta a nemzedékeket a méltónak alig nevezhető élet egymásutániságában, ahol az ökör szarva mellől az uraság határáig szabadott legfeljebb ellátni.

Európa boldogabb felén a polgáriasodás a kisbirtokok erősödését, majd a szövetkezetesedést hozta, nálunk a birtokreformról, a nincstelenek földhöz jutásáról beszélni is alig mertek. Földet legfeljebb bérlőnek adtak, de nem Turi Daniknak, aki pedig kiemelkedni akart a paraszti világból, ajánlatosabb volt Amerikáig meg sem állni. A nagy földreform reménye addig sem tartott a második világégés után, hogy a levert határkarók kirohadtak volna, máris közösbe kellett adni a kapott jussot.

Sikerült megutáltatni aztán a földet a magyarral. Parasztnak lenni nem volt dicsőség a világnak ezen a felén. Nem is kellett csak keveseknek szeretetből a föld. Régi vagy régi vágású emberek voltak, akik a földdel szerettek volna újat kezdeni, mikor lehetőséget adott a történelem, az ehhez nem éppen egyenes úton jutók többsége pedig önmagát szerette a földben, azaz a zsebét, mert spekulatív céllal vásárolta meg azt, amit amúgy utált. Nem számított rosszul az ilyen se, amit utált a magyar, szerette az osztrák, a holland. Ők tudták, hogy a föld kincset ér, mert kincset terem. Olyan „eszköz”, amelybe fektetni a jövendő maga.

Hogy mi volt a föld, a kis- és középbirtok jelentősége, a református egyház hazai története tanúskodik erről. Közösségmegtartó, gazdasági erőforrás. A reformátusság megtartó erejének gerincét a parasztság adta. A mezővárosokat ölelő tanyavilág, a grófi birtoktestek közé ékelődő kis- és középnemesi birtokok, a szabad királyi városok végtelenbe vesző pusztái és az önfeláldozó, templomok építését, iskolák fenntartását évszázadokon át vállaló kétkezi réteg, akinek nyakasságával többször is meggyűlt a hatalom dolga. A magyar parasztságnak az a része, amelyről beszélek, szabadságvágyó volt, öntudatos és életre való. A huszadik század első felének mozgolódásaiban, a harmadik út kijelölésében, a népi írók szellemi pezsgésében ott van ennek a rétegnek első-másodgenerációs értelmisége.

Sosem fogjuk megtudni, hogy mivé lehetett volna ez az irányultság, mivel a történelem átdobta az országot az árnyékosabb oldalra.

Mire újra kézbe lehetett volna venni akár a maradék örökséget legalább, elveszett a föld szeretete. Nem a megtartó erőt látta az a nemzedék az urbanizáció bűvöletében, hanem a nyűgöt és a pillanatnyi nyereség lehetőségét, ezért hát túl is adott azon, ami érzelmileg addig sem volt az övé. Az a múlt volt. Számára lezárt történelem.

A faluban ott maradt a föld, de elvándorolt belőle az újrakezdés hite. Ezért nem épülhettek újjá a helyi erőforrásokra épülő közösségek. Az önállóságot igénylő vállalkozás félelmetesnek tűnt, a közvetítést pedig a nagypolitika játszotta át tudatlanul vagy gyáván, érdekből külföldiek kezére. És igyekezett elhitetni, hogy földel csak nagybirtok méretekben érdemes fogalakozni. Úgy hazudtak egyesek a nyilvánosság szemébe, hogy közben oda-vissza jártak a nyugati határon – lehet, hogy csak repülőn? -, ahol látniuk kellett a kisbirtokok, illetve a birtokszabdaltság évszázados örökségét és annak életképességét.

Minden ígéret ellenére a nagybirtokok szaporodnak, a kisebbek próbálnak talpon maradni néha a magyar pesszimizmus lemondásával, hogy éppen csak fele hiányzik az ötven-hatvan hektárnak, ahol gazdálkodni és élni lehetne. A holland, aki ide költözött, tud valamit: kisebb területen intenzíven művelni a földet. Nemcsak kapcsolatai, szakmai ismerete, hanem akarása is van. A faluban a falusiak tőle veszik a krumplit, a gyümölcsöt, amik valamikori földjeiken teremnek. Gyermekei gumicsizmában rohangálnak térdig sárosan, bicikliznek esőben-hóban az iskoláig.

Modernitás ez a javából és befektetés a jövendőbe. Erős, egészséges társadalom ott épül, ahol erős, egészséges családok vannak. Közösség ott formálódik, ahol nemzedékekben látják a munka szépségét, értelmét és nemcsak annak hasznát.

A föld megújuló erőforrás, életlehetőség nemzedékről- nemzedékre. A föld megtartó erő. A falvak akkor kezdtek kiürülni, mikor a földet kihúzták az emberek talpa alól. Többé nem volt miért küzdeni, szeretni, gyűlölni, meghalni. És nem volt, amiért visszatérni.

S most mégis elindult egy harc. Megtartani magyar tulajdonban a magyar földet. Hosszú és nehéz út, amelyet sokan végig járnak. Az újkori magyar történelem fontos mozzanata ez, a jövendő reménye is egyben. Hogy kialakul egy „új parasztság”, amely a régiek örökségéből a talán legfontosabbakat, a helyi közösségek szervezését és anyagi támogatását újra feladatának érzi.

Lehet, hogy nem lesz minden talpalatnyi magyar föld magyaroké, elég az, ha azokat, akik abból élnek, magyarrá simogatja néhány nemzedékben a föld szeretete. S akkor nemcsak a földhöz hajolnak közelebb, ami az életüket jelenti, hanem ahhoz is, aki az áldást adja a földre.

Hozzászólások