Két szívem van: egy német és egy török.

Németország: Özil reagált az Erdogan-üggyel kapcsolatban - nemzetisport.hu

Mint ismeretes, Özil-ről, a világszerte ismert és nagyra tartott német válogatott focistáról kiderült – talán a maga számára is sokkoló módon – hogy voltaképpen nem lehet tudni: kicsoda ő? Német vagy török? Történt, hogy fényképezkedett Erdogan török elnökkel, avagy a török elnök vele (ez most mindegy), s ez kiverte a biztosítékot a német médiában és a közvélemény egy részében. Mire Özil kilépett a német válogatottból arra hivatkozva, hogy személyét és családját érintő tűrhetetlen rasszizmussal kellett szembenéznie, ami számára nem tolerálható. Egyrészt tehát Özilt az a vád érte, hogy támogatta egy olyan politikus kampányát, aki enyhén szólva is nem azonosul az európai/német értékrenddel, másrészt Özil azzal vágott vissza, hogy e vád mögött valójában rasszizmus áll, hiszen az őt támadók nem mutatnak tiszteletet a származása iránt. Nyilvánvaló, hogy a nagy port vert történet azért példaértékű, mert a migráció kapcsán felveti a mai Európa egyik legsúlyosabb és legtöbbet vitatott kérdését, az integráció problémáját.

Pontosabban, nem az integrációét, hanem az asszimilációét. Nem véletlen viszont, hogy az esetet elemző kiterjedt véleménycsatában az utóbbi szót alig találjuk. Az asszimiláció fogalma az amúgy eléggé homályos „európai értékrend” szótárában nem tartozik a korrekt szavak közé, helyette inkább az integráció kifejezés a javallt. Nem véletlen, hogy Özil története kapcsán sokan az integráció kudarcáról beszélnek. Végtére is, a nemzetközileg elismert focista harmadik generációs német, hogyan lehetséges tehát, hogy mégis vállal egy nyilvános fotót Erdogan török elnökkel? Ha már igazi német lenne, amúgy, „belülről”, nem tenne ilyet.

Ahogy olvasom a történetről szóló véleményözönt, azt látom, hogy az uralkodó nézőpont nem hajlandó vagy nem tud különbséget tenni integráció és asszimiláció között. Holott a kettő között óriási és alapvetően meghatározó különbség van. Némileg leegyszerűsítve: az integráció inkább gazdasági, míg az asszimiláció jobbára kulturális természetű.

Az integráció akarat, ésszerűség és döntés dolga, s viszonylag rövid, belátható időn belül megvalósítható. Az asszimiláció kulturális-érzelmi kérdés, s ha megvalósul is, generációkat vehet igénybe.

Annyi történt, hogy Özil, a Németországban született német-török, sikeresen integrálódott. Elismert, ünnepelt német-európai focista lett, aki beilleszkedett az európai munkaerő világába, és sikeresen eladta tehetségét. Ez viszonylag egyszerű, átlátható, gyors lefolyású történet. Viszont ami az asszimilációját illeti, nem történt meg benne a teljes identitáscsere (szívet cseréljen az, aki hazát cserél) s valamiképp megmaradt töröknek is. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy ereiben „török vér” folyik (mintha lenne ilyen), hanem azt, hogy még azonosulni tud azzal a közösségi öntudattal is, amely törökként határozza meg önmagát, legyen a „török” bármi is. Mert ez már nem akarat, ésszerűség és döntés dolga. Ez már túlmegy azon a döntési körön, amely fölött az egyén teljes szabadsággal rendelkezhet. Itt már kötődésről, beágyazottságról, beleszületettségről, közösségi múltról, emlékezetről és hagyományról van szó. Tehát csupa olyasmiről, amely megelőzi, sőt nagyban létrehozza az egyént. Szegény Özil, azért van identitásválságban, mert akaratán kívül egy hosszú, többgenerációs asszimilációs folyamat résztvevője, s megjósolhatatlan, hogy mikorra és hogyan kristályosodnak ki, válnak egyértelművé számára a végső azonosulási pontok. Özil nincs abban a helyzetben, hogy érzelmileg felülírja azt a történeti kontextust, amely az öntudatát és önértelmezését meghatározó módon formálta.

A történet azért figyelemreméltó, mert felszínre hozza a migráció-vita sok problémáját. Nyilvánvaló, hogy a (mai) liberális nézőpont az egész kérdéskörben többnyire csak integrációs kérdést lát, s filozófiájának megfelelően a problematikát lecsupaszítja a történeti kontextusától megfosztott egyénre. Mintha csak az lenne a probléma, hogy az új hazát választók tudják-e az adott ország nyelvét, bírnak-e eladható munkaerővel, s ettől kezdve az egyén számára megnyílik az út a szabad identitásválasztásra. A többi már csak adminisztráció, nyitottság, akarat és racionalitás kérdése. Ez a nézőpont az asszimiláció fogalmát azért utasítja el, mert annak „rossz” jelentése van, hiszen a „jövevények” magukkal hozott kulturális identitásának feladását feltételezi. Márpedig egy sokszínű Európában ez nem lenne korrekt. Ellentmondásos módon, az Özilt támadó európai értékrend-védők most mégis sokkolóan szembetalálkoztak a valódi sokszínűséggel. Özil német, de valamiképp mégis közösséget vállal a török öntudat mai reprezentatív képviselőjével. Valójában tehát a nyitottság pártiak is az asszimilációt kérik számon Özilen, de nem látják annak hihetetlenül összetett jellegét és mélységét. Néha az az érzésem, hogy a nyitottság hívei valójában nem értik a sokszínűség fogalmát, s annak pusztán valamiféle folklorisztikus jelentőséget tulajdonítanak. Holott a sokszínűségnek súlyos, hosszú távú és leküzdhetetlenül konfliktusos következményei lehetnek, amelyek egyéni és családi drámákban csúcsosodhatnak ki, mint ezt Özil története olyan meggyőző erővel mutatja.

A konzervatív nézőpont pedig az asszimiláció valódi bonyolultságát, kontextuális-közösségi dimenzióit hangsúlyozza, s arra mutat rá, hogy a migráció jelensége alapvetően társadalmi szintű kulturális kihívás. Azzal érvel, hogy a teljes kulturális beilleszkedés, egy új öntudat és identitás kialakulása, vagyis az asszimiláció, hosszú és kiszámíthatatlan folyamat. Főleg akkor, ha a korábbi kulturális háttér erőteljesen jelen van az új, befogadó országban is. Még az is előfordulhat, hogy nem a befogadó ország kultúrája, hanem a küldő országé lesz meghatározóbb, akár generációkon keresztül is.

Sajnálom Özilt, azonosulni tudok vele. Ugyanis nem tehet róla, ha töröknek is érzi magát, s azt mondja, hogy két szíve van. S nem értem azokat, akik úgy gondolják, hogy az önazonosság meghatározása csak egyéni döntés dolga. Nem az. Ez a (mai) liberalizmus alapvető tévedése, mert nem veszi figyelembe, hogy vannak olyan, már eleve létező kulturális identitás-keretek (például nemzet és vallás), amelyek megelőzik, sőt létrehozzák az egyént. Ha tehát Özil azt mondja, hogy két szíve van, akkor ezzel azt vallja be, hogy vannak az öntudatának olyan meghatározó tényezői, amelyeket nem tud meghaladni.  

A válogatott focista története jól szemlélteti, hogy Európa a határainak kinyitásával más, jelentékeny méretű kulturális csoportok előtt beláthatatlan, kiszámíthatatlan és hosszú távú történelmi kihívás elé állította önmagát. S e döntésnek a szenvedő alanyai nemcsak a befogadó országok, hanem a bevándorlók is, akár generációkon keresztül.

Özil integrálódott, de nem asszimilálódott. Sőt, valószínűleg nem is akar asszimilálódni. S hogy a családtörténetnek mi lesz a vége, nem lehet tudni. Mint ahogyan nincs ember, aki ma megmondja, hogy a kultúrák mai európai találkozásának milyen hosszú távú következményei lesznek.