Világviszonylatban is szinte példátlan módon csökken a magukat vallásosnak vallók száma Írországban – derült ki a Red C közvélemény-kutató intézet felméréséből. A hagyományosan katolikus szigetországban 2005-ben még a válaszadók 69 százaléka mondta magát vallásosnak, 2012-re azonban – az ír katolikus egyház szexbotrányai és belső hatalmi harcai nyomán –ez a szám 47 százalékra apadt.

Elhagyja vallását a katolikus Írország - hvg.hu

A hvg.hu a Red C (név: Research - Evaluation - Direction - Clarity)  sajtóközleményének főleg az Írországra vonatkozó elemzésére tér ki, ahol valóban látványosan nőtt a magukat nem vallásosként leírók száma (23%-ról 44 %-ra) az elmúlt hét évben. A hvg.hu korrekt módon megadja hivatkozásának linkjét, s mint kiderül, az írországi adat egy reprezentatív világfelmérés eredménye, amelynek címe: Vallás és ateizmus globális indexe – 2012. (Global Index of Religion and Atheism). A kutatást a WIN-Gallup International végezte, amely intézet, mint hangsúlyozzák (ld. hivatkozott anyag, Disclaimer), nem azonos a washingtoni székhelyű Gallup Inc-kel. A WIN-Gallup International 57 országban végzett kutatást. Sajnos Magyarország nincs köztük. Hét évvel ezelőtt is végeztek ilyen felmérést, tehát az adatok összehasonlítása lehetőséget kínál bizonyos tendenciák felvázolására.

Az ötvenhét országban, több mint ötvenezer embernek feltett kérdés ez: „Függetlenül attól, hogy ön látogat-e valamilyen istentiszteleti helyet vagy nem, mit mondana önmagáról? Ön egy vallásos személy, nem vallásos személy, vagy meggyőződéses ateista? (Irrespective of whether you attend a place of worship or not, would you say you are religious person, not a religious person, or convinced atheist?”)

A kutatás végeredménye szerint a világ népességének 59 %-a gondolja magát vallásosnak, 23 %-a nem vallásosnak, míg 13 %-a meggyőződéses ateistának. A világ legateistább országa Kína (47%), aztán Japán, de rögtön utánuk a Cseh Köztársaság (30%), majd Franciaország (29%) következik. A világ legvallásosabb országait afrikaiak vezetik, Európából csak Románia (89%) került be az első tízbe.

S kutatás végeredménye szerint a vallásosok száma világviszonylatban 9%-kal csökkent, míg az ateisták száma 3%-kal nőtt.

A kutatás legérdekesebb momentuma, amire a sajtóközlemény korrekt módon felhívja a figyelmet, hogy különbséget tesz a „nem vallásos” és a „meggyőződéses ateista” kategóriái között. A vallásossági index ugyan 9%-kal csökkent, ám ugyanakkor nem nőtt ennyivel az ateisták száma. Az önmagukat „nem vallásos”-ként meghatározók csoportja – amint erre az elemzés rámutat – a legtöbb esetben nem hitetlenséget jelent. („Most of the shift is not drifting from their faith, but claiming to be 'not religious’ while remaining within their faith.”)

A kutatás alátámasztani látszik azt az Európában jól ismert történeti folyamatot, amelynek a lényege az egyháziasság és vallásosság szétválása. Míg az embereknek az egyházból való kivonulása valóban drámai, addig a folyamat nem vezet egyértelműen ateizmushoz, hanem inkább jellemző a kutatásban önmagukat „nem vallásosként” meghatározók attitűdje: a „nem vallásos” nem feltétlenül „ateistát” jelent, hanem sokkal inkább azt, hogy nem vallásosak a szó egyházias értelmében. Más fogalmakkal, Európában ez a kulturális kereszténység jelensége.

Egyháziasság és vallásosság nem fedi egymást. Erre egyébként éppen az írországi eredmény az egyik legjobb példa: míg Írországban a magukat vallásosként meghatározók száma 59%-ról 47%-ra csökkent, az önmagukat nem vallásosként leíróké pedig 23%-ról 44%-ra (!) nőtt, azonközben az önmagukat meggyőződéses ateistának tartók száma 13%-ról 10%-ra csökkent!

A kutatás tehát nem támasztja alá azt az egyébként ma jól ismert történelemszemléletet, miszerint az egyház elnéptelenedése, az elegyháziatlanodás folyamata egyúttal az általános elvallástalanodás folyamata lenne. Arról meg végképp nem beszélhetünk, hogy az egyháziasság hanyatlásából valamiféle általánosan elfogadott ateista világkép közvetlenül következne.

A kérdés természetesen az, hogy az eddig ismert tendenciából – egyháziasság és vallásosság szétválásából – hosszú távon mire lehet következtetni. Vajon a történelmi egyházak kiürülése továbbra is folytatódik-e? Vajon az elegyháziatlanodás folyamata egy általánosan elfogadott ateista világkép kialakulása felé vezető út része - e? Vajon modernitás és ateizmus tényleg egymást feltételező fogalmak-e? Történelmi távlatok hiányában ezekre a kérdésekre ma még nem lehet válaszolni. Mint tudjuk, minden történet csak a vége felől értelmezhető. Addig marad a feltételezett jövő.

Ám azt tudni lehet, hogy alakuljanak bárhogy is a történelmi folyamatok, az „Isten-kérdést” nem lehet levenni a napirendről: az ember számára nincsen semmilyen biztos értelmezési keret, melynek alapján létének végső vonatkozásaira egyszer s mindenkorra magyarázatot tudna adni. Marad tehát a hit. Még az ateistának is.

Az egyház pedig jól teszi, ha az egyháziasság és a vallásosság szétválásának a folyamatában nem csak tőle független szekularizációs folyamatot lát, hanem kritikai mozzanatot is: ez a folyamat ugyanis azt is üzeni, hogy az Istenről szóló beszédet és gondolkodást az emberek egy jelentős része nem tartja feltétlen egyházi monopóliumnak. Ez bizony kritika, ami azt jelzi, hogy az elegyháziatlanodás folyamatának tevőleges résztvevője lehet az egyház maga. Másrészt az is nyilvánvaló a mai kutatások alapján is, hogy az emberben mindig is meglévő vallási igény nem tűnik megszüntethetőnek.

Ezért én a szekularizálódás mai folyamatait nem vetíteném ki a jövőre. Mint "Hit és krízis" c.bejegyzésemben írtam, ezt a folyamatot egy hosszú történeti átmenet részének tartom Isten valóságának magasabb szintű megértése felé. Hitben azt látom, hogy a szó teológiai értelmében vett egyház a jövő része. A kérdés tehát az, hogy az egyház a hitben adott jövő felől képes-e értelmezni jelenét, vagy  pusztán a kétségtelenül jelentős, ám hanyatló történelmi múlt tűnik fel úgy mint a legitimáció egyetlen forrása.