Míg nálunk az emberek feketébe öltöznek és csendesen kivonulnak a temetőbe, hogy mécsest gyújtsanak, addig a világ másik felén, Mexikóban háromnapos fesztivált rittyentenek a halottak napja köré, és megy az eszem-iszom, dínom-dánom.

Halottak napja itt-ott - spanyolonline

Az ember évezredek óta küzd az elmúlással, ezért is alakultak ki a halottkultuszok különböző változatai. Kultúrák, korok próbálták megoldani az elszakadás valóságának és az örök együttlét igényének dilemmáját, mert a nemzedékek láncolatában fellelhető kapcsolat nem kiiktatható az emlékezésből. Mindenkinek meg van a maga halotti kultusza, bár e megfogalmazásnak éppen saját hagyományaim birtokában kell ellentmondanom.

Halottak napja nálunk, egy puritán gyökerekből táplálkozó és tiszta református faluban teljesen mást jelentett, amit ma, egy nagyváros halottkultuszában érzékelek. A halottak napja a reformáció árnyékába szorult, egyik nap közösségi ünnep, másik nap családi. Pontosabban este, mert valamiért mindkét ünnep az estében nyerte el jelentőségét. De ez már módosult tudat volt ahhoz képest, amit nagyapám gyakorolt, aki kilenc évvel élte túl feleségét. Ő minden év októberének végén kiment a temetőbe, rendbe szedte a sírt, alkalmatosságot teremtett a vágott virágnak, hiszen a halottak napját kivéve élő virágot ültettek minden sírra, vagy rózsabokrot, de halottak napjára alkalmatos edény kerül, amelybe a – talán még nagyanyám ültette – őszirózsát elhelyezte. A reformátusok nem „világítottak”. Tő Minya bá volt az első, bevándorolt a faluba, aki azzal hívta fel az emberek figyelmét, hogy halottak napján „világított”. De nem az ő hagyatéka volt a szokás változása, hanem az urbanizáció hozta magával, városról hazatérők fejezték ki modernségüket, amely végül is a le nem maradunk jelszava alatt lassan elfoglalta a falusiakban is az évszázados hagyomány helyét. Teológiai igazságokban senki nem gondolkodott, mindenki a kegyelet jelének tekintette.

Hatalmas havakra, meg latyakos esős időre emlékszem, mikorra megkaptuk az első gumicsizmát, amellyel lépkedtünk a késő őszi estében temetőről temetőre. Valami titokzatos volt nekem az egész, arcok, könnyek, suttogások a pislákoló gyertyalángoknál, amelyek viaskodtak az életbe maradásért a székely koratéli hóhullásában. Ismeretlen sorsok jöttek elénk, nagyszülőké, dédszülőké. Mert régi szokás szerint mindenki a maga birtokába temetkezett. Nem egy, közös temető volt – bár a kommunizmus jórészt uniformizálta a szokásokat, mégis makacsul ragaszkodtak néhányan az ősök jussához legalább a temetkezés rendjén. A tulajdonjog megszűnt a birtokon, de a halál visszakövetelte az elvett jussot, s a vérség a halálban újra egymásra talált. Korhadó deszkakerítések mellett dagonyáztunk a Kisszoroson át, míg dédszüleim sírjához jutottunk édesapámmal. Az idő arcunkba verte a havat, de türelemmel álltunk, hogy a gyertyák legalább félig égjenek. Ezek az esték, pirosló kezek, arcba csapó fagyos eső és hó tudatosította bennem, a gyermekben az élet és halál, ugyanakkor az elmúlásban is kitörölhetetlen vérség közelségét.

Valahogy viszonyulni kell mindenhez, amihez kötődünk. Halottainkhoz is. Belém a szeretet jár vissza. Nem a napé, egyre kevésbé adatik meg a halottak-napi hazajárás. Nyáron, virágos mezőkben úszunk gyermekeinkkel a Temető oldalon, hogy megmutassam nekik is apai jussukat az emlékezésre. Mert akik vagyunk, azok által vagyunk, akik közül már sokan nincsenek közöttünk.

Halottak napja a megmásíthatatlan múlttal és a kikerülhetetlen jövővel való szembesülés. Alkalom az Isten-közelségre való vágyódásra. Mert akik itt e földön együtt voltunk Krisztusban egymással, Vele együtt nemcsak eltemettetünk, hanem fel is támadunk az örök életre. Ez a remény teszi meghitté az emlékezést. Ez a remény repít haza gondolatban. Hogy melyik hazába? Mindkettőbe: a szülőföldre és oda, melynek határa túl van a csillagokon.