Meg kell találni a választ arra a kérdésre, hogy jók-e azok a társadalmi formák, azok a törvényt formáló, társadalmi viszonyokat átalakító folyamatok, amelyeket az úgynevezett nyugati civilizációban látunk. A pártállam idejéből keserű tapasztalatunk, hogy azzal, ha idomul az ember keresztyénellenes gondolatokhoz, és ezt bensőségessé teszi, legfeljebb csak rövid távú túlélési előnyökre tud szert tenni. Tehát kell-e hallgatnunk, amikor azt látjuk, hogy Európa-szerte vagy az úgynevezett posztkeresztyén világban a törvényhozásban az erkölcsöt, a gazdasági életet, a politikai kérdéseket érintően olyan szempontok uralkodnak el, amelyek nem férnek össze a mi keresztyén meggyőződésünkkel. Létezik a keresztyénség háttérbe szorításának olyan módja is, amit Ravasz László fogalmazott meg 1956 nyarán: meggyengíteni az egyházat az egyház által.

Bogárdi Szabó István: Az igazság örök - reformatus.hu

Bogárdi Szabó István püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke fontos interjút adott az egyház honlapjának és a Reformátusok Lapjának. Nem tartom feladatomnak ezen a blogon az interjú teljes ismertetését, de szinte belső késztetést érzek, hogy az interjú azon részére, amelyben T. Németh László és Feke György főszerkesztők a keresztyénüldözésekről kérdezik a püspököt, részletesebben reagáljak. Első és legfontosabb reakcióm az, hogy üdvözlöm a püspök szavait. Bogárdi Szabó István nem marad meg az ilyenkor szokásos lózungoknál, hanem a világ különböző helyein tapasztalható fizikai keresztyénüldözések kapcsán a gondolatmenetét tovább fűzi, s van bátorsága érinteni egy igen érzékeny témát, amelyet ő „szellemi természetű keresztyénüldözésnek” nevez. Miután világossá teszi, hogy a keresztyénség Európában és hazánkban is szabadon élhet, a püspök utal a nyugati civilizációnak az egyházat gyengítő folyamataira. De mondanivalójának célja nem a másokra mutogatás, hanem Ravasz Lászlót idézve eljut az ezen folyamatok lényegét megfogalmazó konklúzióhoz: meggyengíteni az egyházat az egyház által.


Miközben tehát a püspök utal a nyugati civilizációnak a keresztyénséget elgyengítő folyamataira, azonközben mégis azt mondja, hogy ennek a folyamatnak bizony résztvevői voltak maguk az egyházak is. Ennek a folyamatnak a belső lényegét a püspök egy ismert, de ebben az összefüggésben ritkán vagy inkább soha nem használt kifejezéssel írja le. Ez a kifejezés pedig a „bensőségessé tétel”, avagy a belsővé tétel. Szakszóval, az interiorizáció. Ha jól értem, itt arról van szó, hogy a keresztyénség nem pusztán elszenvedője valamiféle, a keresztyénséget, az egyházat gyengítő szellemiségnek, hanem maga is átitatódik vele, bensőségessé teszi, s hovatovább maga a keresztyénség is tevékeny részévé válik egy olyan szellemiségnek, amely valójában és eredendően idegen tőle, sőt a pusztulását okozza.

Nem nehéz felfedezni ennek az önpusztító szellemi attitűdnek a keresztyénségen belüli jelenlétét. Ami engem illet, én ezt abban látom leginkább, hogy az európai, köztük a magyar keresztyénség egy igen jelentős része is elhitte a korszellemnek azt a mítoszát, hogy az emberi történelemben valamiféle szellemi haladás is van, amely a gondolkodás „fejlődésének” eredményeként oda jut, hogy a keresztyénség által megfogalmazott üzenet, s maga a keresztyénség is legfeljebb becses kultúrkincs lehet, ám a keresztyénségnek egyszer s mindenkorra le kell mondania kizárólagos igazságigényéről, s jobb, ha ezt maguk a keresztyének is belátják. A keresztyének nagy része is magáévá, azaz belsővé tette azt a mítoszt, hogy igazság immár nincs, csak vélemények vannak, minek következtében a vallások – igazságtartalmukat illetően – egyenlők, arról nem is beszélve, hogy a vallás mint olyan immár csak magánügy lehet, afféle kuriózum, mert hiszen az igazság mércéje csakis a természettudományos ész. Ha valaki ateista, az természetes. Ha valaki hívő, akkor az különlegesség. Nem az ateista világkép szorul magyarázatra, hanem a keresztyén, minek következtében az ateizmus úgy jelenik meg mint normatív semlegesség.

A domináns korszellemnek ez a keresztyénségellenes jellege hovatovább áthatotta magát a keresztyénséget is, s kimondatlan magától értetődőséggé vált, hogy az úgynevezett haladás nem más, mint elérkezés a keresztyénség utáni korszakba. Így születtek meg egészen bizarr keresztyén attitűdök. Az egyik attitűd a totális hasonulás a keresztyénség utáni szellem világához, amikor maguk a keresztyének távolítják el szimbólumaikat a kulturális térből, s szüntetik meg önmagukat, tesznek belsővé egy olyan korszellemet, amely alapvető és meghatározó dogmáiban idegen tőlük. A másik attitűd pedig valamiféle elképesztő depresszió és dekadencia, amely abból fakad, hogy igaznak fogadja el a keresztyénség végéről kitalált mítoszokat, s ezért nem marad más választása, mint a szenvelgés és állandó siránkozás az immár végérvényesen elmúlt keresztyénség miatt. De valójában ez az önsiratás is belsővé tétele egy olyan valóságértelmezésnek, amely a keresztyén üzenetet immár véglegesen leírta.

Ha jól érzékelem, a püspök itt tehát arról beszélt a „szellemi keresztyénüldözés” kapcsán, hogy a keresztyénségellenes korszellem bensőségessé tétele valójában és egyúttal a keresztyén öntudat hiánya. Hiánya egy olyan öntudatnak, amely képes ellenállni annak a normatívnak beállított valóságértelmezésnek, amely a keresztyénséget mint végképp meghaladott világképet mutatja be.

No de, mi is lenne ennek az öntudatnak az alapja? A püspök kimondja: az igazság örök. Ez a mondat, amilyen ártatlannak tűnik, annyira nagyon erős. Ez ugyanis pont azt jelenti, hogy a keresztyénségnek nem kell belsővé tennie éppen aktuális mítoszokat a történelem állítólagos fejlődéséről, az igazság viszonylagosságáról, hanem hinnie kell abban, hogy az általa képviselt igazság nem roppant össze, lett légyen bármilyen helyzetben is a látható egyház.

A kérdés valóban ez. Hol van az a keresztyén öntudat, amely nem hallgat, és nem asszisztál a keresztyénség önfelszámolásához, s nem tesz belsővé olyan folyamatokat, amelyek végső eredménye a valaha volt keresztyén Európa lassú elhalása?

A válasz abban a mondatban van, hogy az igazság örök. Talán fel kellene fedezni, hogy az „örök” jelzőnek mekkora ereje van egy, a saját maga „haladásától” elkábult, de valójában a végső kérdéseket illetően továbbra is homályban vergődő világban.

Van itt üzenet. Csak hinni kellene benne.

Hozzászólások